Rovatok

A sorrendet a felnőttekkel kezdtem, mert ők azok, akiknek már benőtt a fejük lágya. Túl vannak érettségin, egyetemi vizsgákon, megmérettettek munkahelyen, megpróbálta már az élet őket így vagy úgy. A 18. évet betöltött és hivatalosan nagykorúvá lett diák hozzájuk viszonyítva még éretlen gyermek. Túl van ugyan egy hoppán, a 8. osztályból 9. osztályba történt felvételi vizsgán. Bejutott egy elit vagy épp közepes, netán gyengének felcímkézett középiskolába, tanult, tanulgatott, s közben, mint Damoklész kardja, ott lebegett feje felett az érettségi vizsga réme. De éretlen még felfogni a dolgok súlyát. Mert ilyen, nem különb, mint voltak a szülei, fiatal tanárai, nem különb, mint mi voltunk, mikor zöldfülű fiatalok voltunk. Most megmérettetett. Most örvend. Most sír.

És mi kérdezgetjük, tanácstalanul nézve egymásra, bűnbakot, magyarázatot keresve a közös kudarcra, ahogy tettük a mi időnkben, az ő idejében, az eltelt esztendőkben: mégis, kinek a hibája?

A szülőé, aki jó esetben holtfáradtra dolgozta magát, hogy meglegyen a betevő falat, a számlákra a pénz, jusson ruhára, cipőre, mobiltelefonra, nyaralásra és a román, matek, kémia, fizika stb. pótórákra? A szülőé, aki naponta vedelte az alkoholt, kerülte a munkát, sorba állt szocsiálért és nem látta meg soha, de soha, ha sírt a gyermekrajz? Kinek gyermeke, mint kutyatej az udvaron, úgy nőtt fel, s örvendett, ha a mámoros apja, anyja békén hagyta, nem verte, nem bántalmazta trágár szavakkal és menedék volt, ha az utcán, híd alatt lóghatott a haverokkal hajnalig?

Mégis, kinek a hibája? A tanáré, aki lelkiismeretes, felkészülten megy be órára, van tekintélye és szívügye, hogy a nebuló legalább a minimális alapokat tudja? A tanáré, aki maga sem tud helyesen írni, felületes és felkészületlen, aki önmagával szemben is igénytelen, de magasra teszi a lécet, ha számonkérésről van szó? A tanáré, aki lelkiismeret furdalás nélkül bezsebelte a magánórákért kiszabott tarifát attól a szülőtől is, akinek azt kellene volna mondja kerek-perec: felesleges a luxuskiadás, mert a gyermek nem tanul. Nem akar tanulni.

Mégis, kinek a hibája? A gyermeké, akit így vagy úgy, ezért vagy azért, elhanyagolt a szülő? Aki nem emlékszik már arra, mikor volt otthon meleg étel az asztalon, éjszakába nyúló beszélgetés, kacagás, vagy miért ne, sírás? Aki nem mérte fel a súlyát annak, hogy „magadnak tanulsz, fiam”, aki átcsellengte a középiskolai éveket és hegy alatt abrakolt, ha abrakolt? Akire ráragasztották a „jó tanuló”, „rossz tanuló” bélyeget, s ennek megfelelően akart vagy sem megfelelni. Akinek hatalmas virágcsokrot vittek a ballagására, kisebb lakodalommal felért a kicsengetési bulija? A gyermeké, aki most örvend, vagy sírva áll az eredményhirdető tábla előtt, megéve a kudarc keservét.

És nincs sem szülő, sem tanár, aki megölelje és azt mondja: tudjuk, többre vagy képes, bízunk benned és bárhogy is történt, szeretünk és fontos a te utad nekünk, ha eddig elmulasztottuk, most segítünk neked talpra állni? Mert nekünk is fáj, ami neked. Értékes ember vagy, egy és megismételhetetlen.

Mégis, kinek a kudarca? A rendszeré, amely 12 év alatt 17 tanügyminisztert „termelt” ki, amely minden, csak nem emberközpontú? Aminek nem több sem a szülő, sem a tanár, sem a szülő, mint puszta statisztika, mely épp rontja vagy fényezi ennek az alapjaiban rozzant országnak az imidzsét?

És végül, kérdem én, saját, székelyföldi portánkra nézve: mégis, kinek a szégyene, hogy sok ezer magyar nyelvű gyermek idén is elbukta a román érettségi vizsgát?

Kinek a hibája, szégyene, kudarca, hogy az érettségiző gyermek kétségbeesetten magolja a Luceafărul-t, a Letopisețul Țării Moldovei-t, de képtelen egy szelet kenyeret kérni az állam nyelvén?

Mondjuk, mantrázzuk, ismételgetjük évről évre: változtatni kell. A román nyelv nem sajátja a gyermekeinknek. Ahogy az angol sem az, mégsem okoz gondot sem a szelet kenyér, sem az igeragozás, ha éppen Byron nyelvén kell megszólalni. Tudjuk ezt is, jól tudjuk, tapasztaljuk a saját bőrünkön, mégsem történik semmi, de semmi. Csak a kudarcunk marad közös évről évre. Talán azért, mert nem tanulunk. Sem sikerből, sem kudarcból. Sem szülőként, sem tanárként, sem diákként.