Más népek táncát járjuk, más népek zenéjét hallgatjuk

Ezek mellett hol a hagyományunk? A már-már „félelmet keltő” felvetések mellett azonban az előadó kihangsúlyozta: nincs mitől tartanunk, amíg megérti egymást a magyarság, márpedig jelen pillanatban megérti magát kollektíven a nemzetünk – annak ellenére, hogy ennyire elszórva élünk egymástól.

A hagyomány mint központi elem volt jelen a pénteki előadáson. A népzenekutató megközelítésében a hagyomány a belső lelki folyamatokat vetíti ki, így a népzenénk, a néptáncunk, a népviseletünk arról árulkodik, hogy kik is vagyunk mi mind.

– hallhattuk a hagyományőrzés problematikáját. A szakember kihangsúlyozta: a magyar hagyomány több évezredes múlttal rendelkezik, és egészen Ázsiáig vezethető vissza, így több, a kultúránk alappillérét képező hagyományunk azonos lehet az ősi testvéreinkével, ezért a hasonlóság az indián népdallal. „Ne a mai magyar ember szívével próbáljunk érezni, hanem a 100–150 évvel ezelőttiével.” Így talán közelebb kerülhetünk saját kultúránkhoz.

A végére egy kis nyelvjáték

Az előadás második felében a magyar életérzést tapasztalhattuk meg néhány rendkívül frappáns nyelvjáték példáján keresztül. Az előadó azzal a bölcselettel kezdte ennek reprezentálását, hogy felhívta figyelmünket: a magyar nyelv emlékszik az egységtudatra, arra az állapotra, amikor a teremtés még nem vált ketté, duálissá. Hogy is kell ezt értelmeznünk? A magyar nyelvben a kettő az egész, a kettő az egy. Példának okáért, ha valakinek hiányzik egy lába, azt mondjuk, hogy féllábú, ha valaki a cipőjét keresi, nem többes számba mondjuk a cipőt, annak ellenére, hogy kettőt keres.