Hetvenéves – ötven éve látjuk és hallgatjuk

– Mikor volt ez a bizonyos születésnap?

– Július 20-án töltöttem a hetvenet.

– De idén háromszor ünnepli, hiszen a napja mellett a színház is felköszöntötte a Magyar Dráma Napján, a Hahota pedig ünnepi előadással készül a köszöntésére.

– Én azt mondtam, hogy ebben az évben szépen lecsücsülök, és többet nem megyek előre, megpihenek. Többet nem ünneplem a születésnapomat. Most már fogjon ki az idő azon, aki hagyja magát, én nem akarom hagyni magam. Márpedig, ha én azt mondom, hogy jövőre is hetvenéves leszek, és azután is, akkor legalább most ünnepeljem meg háromszor. S annál tovább elfelejtem, hogy születtem.

– Hetvenéves, ötven éve van a színpadon, 12 éve a Hahotában...

– Így ahogy mondod, és ötven éve rádiózom is.

– Hogyan kezdődött a színpadi élet?

– Diákkoromban sokáig zongorázni tanultam, nagyon szerettem, de nem voltam elég szorgalmas. De minden koncerten ott voltam, s ha már zeneiskolába jártam, akkor ott volt a színház, s minden előadáson ott voltunk, belógtunk. Ez volt az anyatej: a színház és a zene. Akkor jött az iskola, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, ott nyolcadiktól mi voltunk az első koedukált osztály. Jöttek a lányok a fiúgimnáziumba – képzelheted azt a csodát. Az iskolában volt egy zseniális számtantanár, Mánn Elemérnek hívták, aki egy kicsi szimfonikus zenekart alakított, amelynek én voltam a zongoristája. S mivel humán osztályba jártam, én voltam a konferanszié, ha két fedőt összevertek. Ha szavalni kellett, mentem, ha énekelni kellett, mentem. Amikor kilencedikes voltam, az akkori végzős fiúk eljátszották A Pál utcai fiúkat a nagy színházban. Ez nagy dolog volt. Az egyik barátnőmet választották ki Nemecsek néni szerepére, én pedig bementem a főpróbára. Soha nem felejtem el, az a szöveg ment: „Te ennek nem dobog a szíve, te ez nem lélegzik!” Amikor Nemecsek néni észreveszi, hogy a gyereke meghalt. Ezt elmondta a barátnőm, én meg lent ültem a nézőtéren. Lavotta Károly rendezte a darabot, én a háta mögött ültem, s mondtam, hogy hát ezt nem így kell mondani. A művész úr hátrafordult, s mondta, hogy akkor menjek fel a színpadra, s mutassam meg hogyan kell. Fel is mentem, megmutattam, premiert játszottam. Így kezdődött, ez volt az első színpadi szereplésem tizenhat évesen. Aztán tehetségeket kerestek a bábszínházhoz, s az akkori igazgató szépen kiszippantott, meg sem várták, hogy leérettségizzek, már tag voltam a bábszínháznál. Majd eltelt két év, s mondták, hogy tovább kell lépni, fel a főiskolára. Mások általában főiskolára felvételiztek, s akinek nem sikerült, az bekerült a bábszínházba. Na, hát nálam fordítva volt. Felvételiztem \'62-ben, s fel is vettek. Évfolyamvezető tanárom Kovács György volt, beszédtechnika tanárom Erdős Irma. És sokáig, sokáig a színházban még mindig volt egy ilyenfajta furcsa bélyeg, hogy Éva, túl szépen beszélsz. De miért? Mert nekem ilyen mestereim voltak.

– A főiskola után Temesvárra került színésznek, majd másfél év után mégis hazajött. Visszahúzta a szíve Vásárhelyre?

– Nem is annyira a szívem, csillagom, mint amennyire a gyermekem. Mert én a főiskolán férjhez mentem, és úgy végeztem, hogy már volt egy kétéves gyermekem, akit itt kellett hagyni. S úgy élni, hogy a gyerek itt, én ott, a férjem a harmadik helyen, nem lehetett. Aztán hazajöttem, rá fél évre megszületett a fiam is, s aztán már végérvényesen azt mondtam, hogy innen el többet nem. Ez így is maradt.

– A vásárhelyi színháznál mennyit volt?

– Hát onnan egészen 2000-ig nem mentem sehova, \'68 őszétől voltam vásárhelyi tag.

– Hogy jött képbe a rádió? A „túl szép” beszédnek köszönhetően?

– Igen. Kijött a riporter, riportot csinált a végzős érettségiző növendékekkel, s köztük voltam én is. Jó tanuló lévén megszólaltattak. Rá két napra keresték azt a lányt, aki a riportban beszélt. Behívtak a Marosvásárhelyi Rádióhoz, s felajánlottak egy állandó műsort, a Postás Katát kellett minden héten csinálni. Volt egy nagyon kedves, idős rádiós, Jakab Ernő bácsi, aki hírolvasó-bemondó volt, ő vett a szárnyai alá, tanítgatott. A feleségének úgy jellemzett, hogy jött egy sárgarigóhangú kislány a rádióhoz. Ott maradtam, s közkatonaként mindig azt csináltam, amit kellett. Ha híreket kellett olvasni, akkor azt, ha verset, akkor azt.

– S ez most is így megy?

– Több mint 15 éve van egy állandó rovatom, a Kívánságzene, amit én szerkesztek, olvasok.

– Tehát nagyon sokan ismerik a hangját...

– Ismernek, ismernek. Ezt a műsort főként idős falusi emberek hallgatják. Szív és lélek kell ehhez a munkához. Ez egy olyanfajta néger munka, mert megkapom a cédulát, s azt sem tudom, ki az, mit akar. Azt nekem kell kibogozni. És hál\' istennek a hangom nem öregedett az éveim számával.

– S akkor képbe jött a Hahota?

– Ezek a „drága gyermekek” találtak meg engem, amikor hirtelen nyugdíjaztak sokunkat a Nemzetiben. Attól a pillanattól kezdve egy csapat voltunk. Örülök, hogy befogadtak, tiszta szívvel jöttem, tiszta szívvel fogadtak. Remélem, valamit tanultak tőlem, mint ahogy én is rengeteget tanultam tőlük.

– S azóta nevettet?

– Igen, így ahogy vagyok, s amekkora vagyok. Ez a műfaj hál\' istennek megengedi, nincsenek korlátok, az ember se a korával, se az alkatával nem kell törődjön. Legalábbis merem remélni, mert szánalomból nem akarok színpadon maradni, csak addig, amíg az ember tud adni és alkotni.

– Úgy tartják, hogy Önnek a Hahota a szíve csücske.

– Igen, mert jól érzem magam, mert kapok. Többet kapok, mint amennyit adok.