Egykori politikai foglyok, üldözöttek, egyházak képviselői, gyászoló családtagok idézték fel a Székelyhonnak az időket, amikor a szabadság csak ábránd volt, a parancs pedig felülkerekedett a választás jogán.

A kommunista diktatúra minden áldozatától a lehető legnagyobb adót szedte: a kitartóbbaknak csak a lelkét vitte, másokat testestül magával ragadott, kényszerítő ereje alól azonban senki sem menekülhetett. Családok életére nyomta rá a bélyeget úgy, hogy a 21. század rohanásának sem sikerült feledtetnie azt a sötét korszakot, amelyet az ifjú nemzedék csak történelemként emleget. A valóság azonban az – és ezt a Székelyhonnak adott interjúk maró őszinteséggel támasztják alá –, hogy

Csík-, Udvarhely-, Maros- és Háromszék egykori politikai foglyai, áldozatai szerint semmiképp.

A diktatúra többek között egy 11 éves háromszéki gyermek életét is elvette. A szülei a sírba vitték a kérdéseiket, túlélő rokonuk máig értetlenül áll a történtek előtt. A kommunizmus az üldözöttek gyerekeit is tönkre tette. Megszabta a hitét a katolikus családoknak, elfojtva bennünk az imádságot, beleszólva abba, ami szent és sérthetetlen. Bűnügyi szervezetként elkönyvelve évekre börtönözte be ifjak egész csoportjait, megpecsételve ezzel a jövőjüket. A terror idején nem volt más lehetőség, pedig mindenki változást akart, ebben a túlélők mindannyian egyetértenek.

Azt is tudják viszont, hogy mennyire mély a szakadék, amely a szavazás és a választás között húzódik.

A megfélemlítettek generációja ehhez kíván önbizalmat, tettvágyat és főként kitartást a fiatal magyar nemzedéknek, mert „minden nehézség dacára sose volt ezen a földön itt jobb sorsa az embereknek” – ennek megőrzését pedig nem szabad félvállról venni.