Bartos Károly: emberként élhettem az emberek között

„Most értem meg, hogy az elhunyt Hajdó István szíve miért szakadt meg, amikor el kellett mennie Gyergyóból. Ugyanazt élem át, értem és átérzem, hogy mit jelent az, hogy az ember szíve megszakad Gyergyót elhagyni. Hogy könnyebb legyen a távozás, hálát kell adnom.

Az élet úgy adta, hogy Istennek, és valószínű, az emberi együttműködéseknek is köszönhetően, öt évvel ezelőtt ide kerültem. Isten azzal ajándékozott meg, hogy lehetőségem volt emberként élni emberek között, megtapasztalni az első látásra tartózkodó emberek mélylelkűségét. Jelszavamnál fogva szerettem volna mindenkinek mindene lenni, hogy megnyerjem az embereket Krisztusnak. Bőven volt alkalmam együtt sírni az árvákkal, együtt gyászolni a gyászolókkal, együtt örvendezni az örvendezőkkel, kiszolgáltatottakkal kiszolgáltatottnak lenni.

Ittlétem alatt hatszor költöztem, ám ez nem okozott fájdalmat nekem, mert éreztem a ti áldozatos szereteteteket, ragaszkodásotokat, megbecsüléseteket. A szegénység, amit mindig felhoznak a város ellen, eltörpül amellett, hogy itt mennyi jó ember van. Hála tölti el szívemet azért, hogy itt lehettem, különben soha az életben nem lett volna elképzelésem arról, hogy milyen is valójában Gyergyószentmiklós.

Amikor Szűz Mária és Szent Erzsébet együtt adtak hálát Isten kegyelméért, összecsengtek szíveik, veletek kapcsolatban én ugyanezt éreztem. Ha nem is olyan pompás minden ebben a városban, de a szívek tündökölnek és összecsengnek. Ahogy Ciceró mondja: a legnagyobb hála és a legszebb dolog az emberek között az, ha a szívek összecsengnek. Hála Istennek, hogy ilyen emberekkel lehettem, hogy megérezhettem a szívek összecsengését.

Sokkal könnyebb lenne, ha mindenki »verné rajtam a port«, akkor bizonyára alig várnám, hogy elmenjek, de mivel nem ez történik, mivel szerettek, értékeltek és emberszámba vettetek, nehezebb az elválás. Csak a hála tudja megváltoztatni az érzelmeimet, és új szemmel kezdem nézni az életet. A jó, a szép felidézésével én is hálát szeretnék adni újra és újra.

Néri Szent Fülöppel el akarom mondani azt is: »Uram, köszönöm neked, hogy nem úgy mentek a dolgok, ahogy én akartam, hanem ahogy te akartad«. Sokkal több időt szerettem volna itt tölteni, de lehet, csak így tudtam megérezni igazán, hogy milyen jó volt köztetek. A hála, amit most érzek, nem azt jelenti, hogy minden fölött szemet akarok hunyni. A hála nem az, amit kötelességként másoktól megkövetelhetünk, a hála nem azt jelenti, hogy a világban lévő rosszért köszönetet mondok, a rosszat olyannak kell látni, amilyen, nem adhatunk neki hatalmat magunk fölött, és elég gyakran küzdenünk is kell ellene. A hála nem siklik el a rossz fölött, nem tapad rá, hanem meglátja ebben a gyakran tökéletlen világban a jót, ami segít, hogy továbblépjünk. Így vagyok, nem magamat ámítom, de annyira eltörpül az a gyengeség, az a fájdalom, ami ért, hogy nem lehet összehasonlítani mindazzal a széppel és jóval, amit részetekről megtapasztaltam.

A mai nap abban is segít, hogy gyakoroljam az elengedést, felkészüljek a halálra. Nem akarok meghalni, élni akarok, de fel kell készülni arra, hogy egyszer mindent itt kell hagyni: a szeretett személyeket, a lehetőségeket, a sikerélményt, a biztonságérzetet, a becsületünket, mindent. Urunk, Jézus Krisztus a kereszten úgy halt meg, mint egy utolsó gazember, de ő volt a Messiás. Ahhoz képest – mondtam már embereknek – én hálát adhatok azért, mert ti, gyergyóiak jók vagytok, nem váltatok tömegemberekké, és nem kiáltottátok rám, hogy »feszítsd meg!«. Ez egy óriási nagy dolog. Érték az, hogy van saját véleményetek, hogy határozottak, szeretetteljesek vagytok.

Helyembe jövő pap kollégám érdeklődésére, hogy milyen hangulatba jön ő Gyergyóba, a püspök úr helynöke jelezte, hogy ilyen képviselet papért még nem volt a püspökségen, ilyen egyszerűen, jóindulatúan, szeretetteljesen, észérvekkel a papjuk érdekében még nem szóltak a közösség nevében. Tudom, hogy ti, akik engem ennyire tudtatok szeretni, szeretni fogjátok a következő papot is, mert benne is óriási értékek rejlenek, és ugyanúgy akartok majd együtt dolgozni vele, mint ahogyan velem együtt dolgoztatok. Ezt biztosra tudom, és megnyugtattam pap kollégámat is, hogy jó helyre kerül, ezek az emberek nem papfüggők, ezek az emberek igazságszerető, becsületes, egyenes, szókimondó, egyházszerető, hűséges, jó keresztények. Ezt a jó Isten tartsa meg bennetek, és fizesse vissza minden lépteteket. Nem keveredés, széthúzás következik most az egyházközségben, hanem megerősödés a jóban, a szeretetben.

Hálát adok azért is, hogy a munkatársak többsége hűségben, szeretetben mellettem van. Nem a személyem gyengeségei mellett, hanem az emberségem, az elesettségem ellenére az egyenességem mellett.

Tudom, elhelyezésem egy újabb lehetőség arra, hogy még nagyobb áldozatot tudjak hozni, még jobban tudjak szeretni, még alázatosabb legyek, és el tudjam fogadni, hogy ha Jézus Krisztus egy istállóban született, a szegények szolgája lett, nekem sem feltétlenül a dicsőség jár, hanem – ha követni akarom – eggyé kell válnom Krisztussal ebben az állapotban is. Mondja Jézus Krisztus: »Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak«, tehát ez is az életem része kell legyen. Nem lehet mindig dicsőségben, elismerésben, köszönetben, dicséretben élni, az üldöztetés is az élet része. Ahogy Hans Urs von Balthazart megkérdezték, hogy milyen korban szeretett volna élni, megkérdezik tőlem is esetleg, hogy hol szerettem volna pap lenni. Az ő szavait idézve azt mondom, hogy ebben a korban, most és itt, mert Istennek ma van terve velem, és talentumaimat most és itt kell kamatoztatnom. Ezekkel az igazságokkal akarok most veletek lenni és továbbmenni. Itt kellett lennem, része kellett legyen életemnek ez az öt év, és ezért csak hálával tartozom. Jó volt látni a gyermekeket, ahogyan közösséggé formálódtak, ahogyan az egyháztanács is, bár megfogyva, de egy egységes közösség lett, hogy a kórus most is ünnepélyesebbé teszi a szentmisét. Ezek mind áldozatok, a szeretet jelei. Köszönöm a jó Istennek mindezt.

Nem akarok magamból hőst csinálni, de egy biztos: az igazság megtart mindannyiunkat, a hamis, kétszínű életre, a képmutatásra, a látszatdolgokra nem lehet építeni. Bármennyire fájdalmas és kegyetlen ezt az utat járni, mégis csak ezt érdemes választani. Az Úr Jézus is csak azokkal tudott valamit kezdeni, akik őszinték, igazak voltak. Hiszek abban, hogy a jó Isten megáldja az ilyen embereket, akikre azt mondják, »kemény gyergyóiak« ebben az áldásban részesültök. Itt vagytok a végeken, és fontos, hogy helytálljatok. Adja Isten, hogy mindvégig kitartsatok, és szép jövőt érjetek.

Mindent, amiért köszönettel tartozom a jó Istennek, nem lehet szavakba foglalni, de itt van a szívemben, és ti is ott lesztek mindig a szívem mélyén, és szeretettel fogok visszajönni közétek.”

Búcsúmiséjén Bartos Károly köszönetet mondott pap kollégájának, Czikó Lászlónak, a plébánia munkatársainak, a kórusnak, az egyháztanácsnak, a Szent Miklós-plébánia közösségének, a lelkiségi közösségeknek, az idősek klubjának, a Caritas-csoportnak, a Kolping családnak, a családos csoportoknak, a ministránsoknak, a világi elöljáróknak. A Szent István-templom és a plébániaépület építésében részt vállaló cégeknek is megköszönte munkájukat, a segítségüket. „Ha valakit kihagytam, kérem, bocsássa meg, sok embernek tartozok hálával, köszönettel” – mondta a lelkipásztor, bocsánatát kérve azoknak is, akiket bármi módon megsértett.