Eseményekben gazdag volt a tanítói pálya

id. Molnár János és Mária a kalandos sorsú tabló előtt

Az idős tanító házaspár hivatásának tekintette a szakmát, igaz, a mostani körülmények között nem kezdenék újra, mivel úgy látják, a tanítói, tanári tekintély jelentősen megcsappant. A második világháborút követő években, amikor a csíksomlyói tanítóképzőbe jártak, a tanáraikat tisztelték, példaaképek voltak számukra.

Tabló a csűrből az előszoba falára

Molnár Mária 1949-ben végezte el a csíksomlyói tanítóképzőt, majd a menasági iskolához került, ahol tizenegy évet tanított. Férje, Molnár János 1947-ben végzett a csíksomlyói tanítóképzőben, majd Gyergyótölgyesre, Hágótőre, onnan Gyimesfelsőlokra került Ugrapatakára, ez idő alatt kántorkodott is. Innen vonult be katonának 1948-ban. „Április 1-jén rukkoltam be, és pont nagypéntek is volt” – meséli nevetve Molnár János, hisz a bevonulás napja nem bizonyult áprilisi tréfának, két évet szolgált a seregben. A leszerelést követően Menaságra helyezték őt is tanítani, ahol az 1-7. osztályos általános iskola igazgatója lett. Molnár János a Menaságon tanítóskodó Máriát 1955-ben vette el feleségül. 1956-ban megszületett kislányuk, Marika, majd 1957-ben fiuk, János. Jelenleg három unokával büszkélkedhetnek.

Molnár János érettségi tablója az előszobában van kifüggesztve, a becses kincs kalandos sorsáról ekképpen mesél: „1948-49–ben, mikor államosították a tanítóképzőt, a tablót kidobták, s az egyik osztálytársam testvére, Burján Laci hazavitte és őrizte azt. Minden ötödik évben, amikor találkozót tartottunk, tíz liter bort vittünk neki őrzési díjként. Miután megnősült, a tabló kikerült a csűrbe, és szóltak nekem, hogy csináljak valamit, mert kár volna, ha tönkremenne. Akkor én elhoztam, és azóta nálam van.” Máriáék tablója Pálfalvára került, ugyanis nekik volt egy osztályhatározatuk, hogy ahhoz kerül a tabló, aki a leghamarabb megnősül vagy férjhez megy.

Menaságon pezsgett a kulturális élet – emlékeztek vissza a régmúlt időkre. Előkerültek a régi fényképek, kirándulásokról, vendégszereplésekről, családi pillanatokról. János egy száztagú énekkart, Mária pedig tánc- és színjátszó csoportot vezetett. „A délutáni és esti kulturális tevékenység szinte többet tett ki, mint az osztályban végzett tevékenység, mert mindennap az ifjúság jött énekpróbára, táncpróbára” – jegyzi meg a tanító házaspár. Kultúrmunkájukat díjazva egy tangóharmonikát is kapott a helyi kultúrotthon. Számos helyen jártak vendégszerepelni, de hozzájuk, a faluba is jöttek más helyekről. Többek között nagy esemény volt, amikor a csíkszentmártoni kórházi színjátszó csoport ment el a faluba.

Menasági iskolanyitóról a csíksomlyói gyermekotthonba

1960-ban helyezték át őket a csíksomlyói gyermekotthonba. Molnár Jánost kinevezték az intézet aligazgatójának, Mária az elemis lurkókat tanította. „Keményen kellett dolgozni” – emlékeztek vissza. Akkoriban három kategóriájú gyermekotthon létezett: fiú, lány és vegyes. A csíksomlyói az utóbbi besorolásba esett. Molnár János tizenhárom évig volt a gyermekotthon aligazgatója, majd nevelőként tevékenykedett tovább egészen nyugdíjazásáig. Mindketten a somlyói intézettől mentek nyugdíjba Mária 1985-ben, János 1987-ben. „Előre erősen örvendtünk a nyugdíjazásnak, aztán ahogy teltek az évek, ahogy öregedtünk, úgy lett egyre nehezebb, de addig jó, amíg ketten vagyunk, és jók a gyermekeink, ez a másik jó” – öntötték szavakba érzéseiket.

Menaságról való elköltözésükre emlékezve, elmesélték: 1960 őszén az iskolakezdést még Menaságon tartották meg. A teherautó már meg volt rakva és várta őket. Abban az évben osztottak először ingyen tankönyveket, amit az egyik szülő így köszönt meg: „nagyon szépen köszönjük az ingyen tankönyveket, köszönjük az igazgató úrnak és köszönjük a Jóistennek. Isten éltesse az igazgató urat”. A búcsúzás után felültek az autóra és eljöttek Csíksomlyóra.
A régi időkben népes osztályok voltak, létszámuk 30-35 között mozgott, ma már sokkal kevesebben vannak az osztályokban. A régi diákok sokkal jobbak voltak, mint a mostaniak, de ezért a szülők is felelősek – vélik. A mostaniakkal nem kezdenék újra. Akkor sem volt leányálom, de jobb volt, mint a mostani tanítóknak – összegzik a régi és mai idők közti különbséget a volt tanítók.

Végezetül hozzáfűzték: hibás szemlélet van a mai gyermeknevelésben, hiányzik a tanítók, tanárok iránti „respekt”. A pedagógusi tekintélyt vissza kellene állítani, hogy annak megfelelően tudják átadni a tudományt az utókornak. A mai gyermekekből mind urat akarnak a szülők, küldik őket a városi iskolába autóbusszal, de nem lesznek urak, semmik sem lesznek, mert nem az számít, hogy ki hol jár iskolába, hanem mennyi esze van a gyermeknek, és fontos, miként áll a gyermek mellé a család és a tanító – hangsúlyozták.