Életet menteni mosollyal is lehet

Finna doktornőt ajánlották a legtöbben Az év praxisa-díjra

– Hogy értesült arról, hogy egyáltalán jelölték erre díjra? Ha jól tudom idén először pályázhattak a határon túli orvosok.

– Az egyik támogató gyógyszercég szólt, hogy van egy ilyen lehetőség, és ők meghirdetik. Érdekes módon legelőször egy svájci nő írt ajánlást rólam és a rendelőről, kicsit rossz magyarsággal. Ez meglepett, hiszen mindig angolul beszéltünk vele, ő meg magyarul írt rólam. Utána elkezdtek szaporodni az ajánlások. Meg is szeretném köszönni azoknak, akik vették a fáradtságot, hogy írjanak. Nekem egy elég széles körű pacientúrám van, többségük idős. Az öregekre pedig nem nagyon jellemző, hogy  belemásznak az internetbe, de azért volt pár jelölésem tőlük is.

– Ön kapta a legtöbb ajánlást...

– Igen, de a végén kiderült, hogy ez nem számított, mert a szavazatok száma döntötte el az egészet. November 30-áig lehetett jelölni az orvosokat, utána már a szavazatok számítottak. Nagyon komoly zsűrit állítottak fel a verseny szervezői, ennek ellenére a közönség voksa döntött. Érdekes, hogy a páciensektől beérkező ajánlásokból jellemzést készítettek rólam, de az egyik legjobb barátnőm, aki Budapesten orvos, eljött a díjátadóra, s azt mondta, hogy nem is annyira ez jellemző rám. Kiemelték például a kórházi bohócprogramunkat, azt tényleg én találtam ki és csináljuk, de nagyon pici része ez a munkánknak. Persze látványos és érdekes. De például Erdélyben elsőként kezdtünk otthoni beteggondozással foglalkozni az idősek közt. Mert ilyen az én pacientúrám, vannak csecsemőim és öregeim.

– Hány páciense van?

– 1600 körül, ez nem sok, de nem is kevés. Viszont ha számbelileg nem tűnik soknak, nagyon nehéz kategória, mert 90 éven felüli betegem is van legalább húsz, és több mint ezer hatvan év felüli. Tíz éve – amióta nagy hirtelen privatizáltak minket – rendszeresen foglalkozom csecsemőkkel is. Régi vágyam volt ez. Bár általános orvosit végeztem, mindig érdekelt a gyerekgyógyászat, mert édesanyám gyermekorvos volt, s belenőttem. Szóval vannak gyerekeim és öregeim, és hiányzik a középkategória, a 20–50 éves korosztály, amelyik nemigen jár orvoshoz. Azoknak a kollégáknak, akik régen üzemorvosok voltak 2000–2500 betegük van, mert a dolgozók hozzájuk iratkoztak, ennek ellenére nekik sokszor kevesebb a dolguk. Volt egy időszak, hogy nagyon sok betegem volt, s mondtam is, hogy kész, innen tovább csak egészségeseket veszünk fel.

Az elismerés méltó helyet kapott a rendelőben

– Említette, hogy édesanyja gyerekgyógyász volt, akkor nyilvánvaló volt, hogy ön is ezt a pályát választja?

– Amióta emlékszem, orvos akartam lenni. Édesapám biokémikus, de a vérközpontnál dolgozott, édesanyám meg gyermekorvos volt majdnem negyvenöt évig. Nem volt nyilvánvaló, hogy ezen a pályán maradok én is, mert van egy nővérem, aki teljesen távol áll az egésztől: automatizálást végzett és számítógépekkel foglalkozik.

– Ön mióta orvos? Mindig Marosvásárhelyen dolgozott?

– \'87-ben végeztem, tehát 25 éve. Az egyetem után rögtön Bukarestbe kerültem gyakorlatra, azt választottam, mert oda el lehetett jutni vonattal. Amikor lejárt a gyakorlat, lehetett „szekundár vizsgázni”, ez a mai a rezidensvizsgának felel meg. Mivel 15 évig nem szerveztek ilyet, rengetegen jelentkeztek. Néhány családorvosi állást hirdettek meg Marosvásárhelyen,  a volt November 7 negyedbeli tűnt a legjobbnak, amit meg is kaptam. Gondoltam, hogy majd lépünk tovább, de az első félév után elkezdett tetszeni, hogy nincs főnök, nem mondják, hogy mit hogyan kell kezelni, és elég hamar meg lehet szokni, hogy egyedül döntesz. Az elején persze nagyon nehéz. Közben kiderült az is, hogy a sok öreg ott van egyedül, mert a fiatalok mind elmentek, én írogatom a modern kezeléseket, de az sincs, aki kivegye a gyógyszereiket, mert nem jutnak el a patikáig sem.

– Innen jött az alapítvány ötlete?

– Igen. Indult a Református Asszisztensképző, és megkértek, hogy tanítsak gerontológiát. Az akkori diákok pedig nagyon lelkesek voltak, így minden évben volt 15–20 önkéntesem. Legalább nyolc évig nem volt egy alkalmazottam sem az alapítványban. 1993-ban jegyeztük be az alapítványt, egy évvel korábban megindult az otthoni ellátás, megismerkedtünk külföldiekkel, akik segélyt hoztak.

– Erdélyben először...

–  Igen, azóta sokan vannak, a legközismertebb a Caritas, nekik egy egész jól megszervezett programjuk van már erre. Mi ehhez képest kicsik vagyunk. A Caritas sok mindent fel tud vállalni, mert mögöttük áll egy egyház, nekünk az egészségbiztosítóval mindössze két éve van szerződésünk.

– S akkor hogy jött képbe a bohócmese?

– Amikor már nagyon sok éve ment ez az otthoni betegellátás, egyszer olvastam valahol, hogy kórházi bohócok teszik elviselhetőbbé a nehéz sokszor fájdalmas és hosszas kórházi kezeléseket külföldön, hogy  a gyerekeknek elviselhetőbb legyen számukra az ott-tartózkodás. Akkor jelent meg egy amerikai beteggondozó, Richard Draper, Dick,  s kiderült, hogy ő szakképzett kórházi bohóc. Van “bohócegyeteme”, ahogy mondta. Ő tanította be az asszisztenseinket, mert kiderült, hogy ez a kórházi bohócprogram, amit én játéknak véltem, komoly szakma. A bohócoknak vannak szabályaik, nem emberi lények, nem szabad semmi olyant csináljanak, amit egy ember, például nem esznek, nem isznak, nem látszik semmi a bőrükből, de bármikor tudnak mosolyt varázsolni.

Húsz évbe telt, de mára a csapat a doktornő mellett olyan, amilyennek lennie kell

– Biztos vannak a mesterségnek szépségei, de nehézségei is. Mi okoz önnek leginkább nehézséget?

– Nekem a bürokrácia, pedig felveszem a harcot vele. Megvásároltam egy elég költséges rendelőnyilvántartó programot, amelyet elsőként kezdtem el használni a megyében, mert nem vagyok hajlandó az életemet azzal tölteni, hogy valakinek a személyi számát, születési dátumát, lakcímét írogassam. Én nem ezért tanultam, s ezt csinálja a program. Elég komoly összegeket fektettem ebbe. A másik nehézségét abban látom, amikor másnak a kezelését kell úgymond „átírni”. Amikor elküldöm a beteget egy szakorvoshoz, és ahelyett, hogy valaki befejezné a kezelését, visszaküldi hozzánk. Ez tiszteletlenség a beteggel szemben, mert úgy gondolom, hogy aki a felelősségét nem vállalja a saját kezelésének, azt nem érdemes úgymond lemásolni. Én nem írhatom át másnak a – ne adjisten – rossz kezelését, csak azért, mert neki nehezére esik megvásárolni a nyomtatványt. S most, hogy napi 20 konzultáció engedélyezett, ez tényleg katasztrófa. De hát minden korszaknak voltak hiányosságai. Én nem emlékszem az utóbbi húsz évnek olyan periódusára, hogy valami gond ne lett volna. Sosem ment zökkenőmentesen, egy kicsit éppen ezért megtanultunk mindent nem komolyan venni. Ez is mutatja, hogy ez a díj a praxisról szól.

– Sokan írták, hogy kedvességével is gyógyít. Egyik betege úgy fogalmazott: életet menteni a tudás mellett szavakkal és mosollyal is lehet. Nehéz ez?

– Egy jó orvos, asszisztens bele kell képzelje magát a beteg helyzetébe, másként nem lehet. Nekem az a véleményem, hogy aki nem jó ember, vagy nem tudja a beteg kiszolgáltatottságát – ami velejárója akármilyen apró betegségnek – leküzdeni, az nem lehet jó orvos. Én nagyon tudok haragudni azokra a kollégákra, akik pökhendiek a betegekkel, nem bánnak szépen velük. Az a lényeg, hogy amikor bejön ide, itt szépen beszéljenek vele. Húsz évbe telt, de mára minden munkatársunk olyan, amilyennek kell lennie.

Praxis-díj az egész praxisnak

Dr. Finna Judit kapta a verseny legtöbb ajánlását, 14 pályázó javasolta a díjra. Nem csak őt, hanem a munkaközösséget is: dr. Szilágyi Marietta családorvost, Nagy Irén, Bartha Imola és András Nándor szakápolókat.