Amikor „hirtelen szabadság lett”, és szabad volt ünnepelni
A rendszerváltás óta minden évben felölti régi székely ruháját az idős kápolnásfalusi Kele házaspár az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából tartott helyi ünnepségre. Régen ezt nem tehették meg, hiszen már a magyar himnusz elénekléséért is verés és bírság járt. Éppen ezért a meghatottságtól könnyezve, szabadságukat szinte fel sem fogva ünnepelt János és felesége, Erzsébet az 1990-ben összegyűlt tömeggel.
• Fotó: Barabás Ákos
Több mint százéves székely ruháját öltötte magára csütörtökön a március 15-ei ünnepre készülve Kele Erzsébet, akinek még a nagymamája is hordta a viseletet, ami
anyáról lányára öröklődött, ahogyan az régen szokás volt Kápolnásfaluban.
Férje, János hagyományos székely ruhájához hasonlóan ezt is a felmenők készítették a faluban termesztett kenderből, illetve a család által tartott juhok gyapjújából. Mint mondták, régen mindenki hasonló viseletben járt a faluban, persze volt egy hétköznapi változat is, amely a már elhasznált öltözetekből került ki.
„Az volt a szokás, hogy minden évben új székely ruhát csináltattak a fiatalok és az idősebbek is, a régit befogták hétköznapi viseletnek, az újat pedig csak ünnepekkor használták. Télen-nyáron szürke vagy fehér harisnyában jártunk, nem volt az a pantallós világ” – emlékezett vissza gyerekkorára a 71 éves Kele János.
Édesapámon például sohasem járt nadrág, csak harisnyát húzott. Kérdeztük, hogy nem meleg-e nyáron, de azt mondta, hogy olyankor árnyékot tart
– jegyezte meg felesége, hozzátéve, hogy ők maguk már csak ünnepekkor viselik. Egyébként a múlt rendszerben kopott el a székely ruha használata, de 1990 óta újból reneszánszát éli.
A múlt rendszerben nem volt szabad megünnepelni az 1848–49-es szabadságharc kitörésének évfordulóját, így nem is rendeztek ünnepségeket Kápolnáson. „Tudtunk az ünnepről, de a családban sem szívesen beszéltünk róla. Sok régi fotót és más emléktárgyat is el kellett rejteni, mert házról házra jártak a hatóságok, és keményen büntették az embereket, sőt meg is verték. A magyar himnuszt sem volt szabad énekelni, én is a szüleimtől tanultam meg. A székely himnuszt pedig, szégyen, nem szégyen, akkor hallottam először, amikor Szatmárnémetiben szolgáltam” – idézte fel Erzsébet.
Elmesélte, hogy az új évet rendszerint a helyi kultúrotthonban várták, egy alkalommal pedig több fiatal eltűnt éjfél előtt. Utólag tudta meg, hogy a Szabad Európa Rádióban hallgatták a himnuszt és a szózatot, de senkinek nem mertek szólni, mert féltek a besúgóktól.
A legrosszabb az volt, hogy azt sem tudtuk, kitől kell félnünk. A gyerekeknek sem mertünk semmit mondani, mert félő volt, hogy elkotyogják
– egészítette ki János.
„Hirtelen szabadság lett, egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy mi is ez. Amikor a templomban megszólalt az orgona és a himnuszok... mindenki sírt. Nagyon szép volt. A templomban kezdődött az ünnep, majd az előtte lévő pódiumon tartották a műsort, irodalmi összeállításokkal, népdalokkal, hazafias dalokkal. Ott volt a fúvószenekar székely harisnyában, az egyházi kórus, és voltak szavalatok is. Sok olyan ének elhangzott, amit még sohasem hallottunk. Azóta is szép mindegyik ünnep, de az
az első igazán felemelő volt, az volt a legszebb, mert szabadok voltunk”
– mesélték könnyeiket törölgetve.
„1990 óta megváltozott a világ, egy kicsit mintha kevesebben vennének részt a március 15-ei ünnepségen. Mintha nem érdekelné annyira a népet” – jelentette ki Kele János. Feleségével egyetértett abban, hogy a rohanó világ miatt lehet, hogy kissé megcsappant az ünnepi rendezvény népszerűsége.
„Rossz a megélhetés, csak annyi fizetésük van az embereknek, hogy kifizessék a közköltséget, ezért inkább külföldre mennek dolgozni a fiatalok. Nincs más lehetőségük, rá vannak szorulva” – magyarázta. Hozzátette, a jelenséghez az is hozzátartozik, hogy kicsit természetessé vált mindenkinek az ünnep, pedig nem volt mindig az. Egyszerűen vannak olyanok, akiket nem érdekel már annyira a megemlékezés.
„A fiatalok közül sokan elnyugatiasodtak, nem érdekli őket annyira a közösségi ünnep, inkább a tévében nézik meg, hogy mi történt. Ez persze elkényelmesedést is jelent” – mondta az asszony. Hangsúlyozta, ők fontosnak tartják, hogy minden évben ott legyenek a helyi ünnepségen, így tisztelegve a szabadságharc hősei, a rendezvény helyi szervezői és előadói előtt. Emellett az is lényeges, hogy találkozhatnak embertársaikkal egy-egy meleg kézfogásra.
Hova menjünk, ha ide nem megyünk el? Ez a mienk
– fogalmaztak, azt tanácsolva a fiataloknak, hogy vegyenek részt az ünnepi szentmisén, találkozzanak a közösség többi tagjával, és ne hagyják elveszni őseink emlékét.
A templomban Major Sándor plébános arról beszélt, hogy nem kell a sokszor megtévesztő, túlságosan liberális nyugati etikát követni. A Kriza János Általános Iskola diákjainak ünnepi műsora után a '48-as kereszt megkoszorúzása következett a központban. Benedek László polgármester hangsúlyozta, hogy hálával tartozunk a forradalmároknak hazaszeretetükért. Szerinte nekünk is küzdenünk kell az önrendelkezés jogáért. „Aki hisz a szabadságban és az önrendelkezésben, azt nem lehet eltiporni. A hit és a remény megtartó erők” – fogalmazott.
24h
