A város legifjabb káplánja

Sikeres felvételi után a kántoriskolában egyből zenével kezdtem foglalkozni. Volt lehetőség, gyakorlóterem, és én ott töltöttem akár napjában, de főleg hétvégenként nagyon sok órát. Nagyon szépen fejlődtem ebben, és már tizedik osztály végén szívesen kántorvizsgáztam volna.

– Ekkor még nem gondolt arra, hogy lelkipásztor legyen?

– Először ekkortájt, egy alvinci lelkigyakorlaton éreztem meg: talán a papság az én utam. Két év múlva, egy újabb lelkigyakorlaton újabb megerősítést éreztem, aztán tizenkettedik osztályban, Korom Imre spirituálisunk kérte,

– A szülők hogyan fogadták a döntést?

– Érettségi után hazamentem, édesanyám mellém ült, s megkérdezte, mik a terveim, hol szeretnék továbbtanulni. Mondtam, jövő hétfőn indulok vissza Fehérvárra. Nem szólt semmit, elment. Majd később csak egy kérdése volt, hogy komolyan ezt akarom-e, és javasolta, hogy jól gondoljam át, mert ez az én hivatásom, az én életem, de egyáltalán nem ellenezték. Akkorra én már eldöntöttem.

– Volt-e olyan, amikor ezt a döntését megkérdőjelezte?

– Igen, volt, többször is. Az első szesszió nehézsége is elgondolkodtatott, aztán a gyakorlati év is fordulópont volt. Jött a szerelem, és ment is, de mindig volt valaki a közelemben, aki megerősített a hivatásban. Először a szentsimoni plébános, később pedig Portik-Hegyi Kelemen főesperes.

Aztán jött a diakónusszentelés. Csíksomlyón volt, és a csíki embernek az a hely sokat jelent. Csodálatos ünnepség volt, és amikor ott feküdtem a földön, már nem akartam felkelni és kimenni, meggondolni magamat. Ez a teljes önátadás pillanata volt, amikor körülöttem minden egyes ember értem, értünk imádkozott.

Gyakorlati éven itt voltam, nagyon megszerettem az embereket, a munkatársakat, a környezetet. Olyan család is van, amelyhez úgy megyek, mintha haza mennék. A vakációkat is itt töltöttem. Nekem egy nagy álmom teljesült, hogy ide kerülhettem. Igaz, sokkal több munkám is lett, mint Baróton volt, de szeretem, a munkától nem félek, és azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk. Mindenféle lelkipásztori feladatot ellátok, iskolában nem kell tanítanom, csak helyettesítőként. Közel állnak hozzám a gyerekek, az ifjakkal és az idősekkel is nagyon jól megtalálom a közös hangot.

– A fiatalságot hogyan lehet az egyház közelében megtartani?

– Nem könnyű sokszor az Y generációval. Elsősorban a hit megalapozója és nevelője a szülő kell legyen. A szülő kell legyen a példa. Ha ez nincs meg, akkor hiába csodálkozunk, hogy olyan kevés fiatal jár például a templomba. Nagyon sok lehetőség van, sok program van szervezve a fiatalok részére. Részükről is kell legyen egyfajta nyitottság. De ahogy mondani szokás, alapozás nélkül nagyon nehéz építeni.

– Mit választott papi jelmondatként ehhez a hivatáshoz?

– Legyen meg a te akaratod (Mt. 6, 9). A krízishelyzetek határozták meg ezt a választást, sokat imádkoztam, hogy ha Isten azt akarja, pap legyek, az lehessek. Az ő akarata érvényesüljön. Azóta is sokszor mondom el, mert tudom, a nehéz helyzetekben ez segít engem, ez tart meg a hivatásomban és minden élethelyzetben. Percről percre jönnek a feladatok, döntéseket kell hozni. Néha könnyebb lenne nemet mondani, mert a pap is ember, nem robot, elfárad, vagy éppen nincs kedve, de olyankor jó megkérdezni, vajon a Jóisten ezt akarja-e?

– Mi jelenti a feltöltődést annak, aki tudja magáról, hogy nem robot?

– Bármilyen helyzet, amiben jól érzem magam. Lehet az Szentségimádás, de lehet jó zene hallgatása, film nézése, egy séta vagy beszélgetés egy olyan pappal, akinek már a jelenléte is változtat a hangulatomon. Emberek között szeretek lenni, szeretetben. Sétálni, beülni egy sörre a hívekkel... ezt szoktam is gyakorolni, mert lehet, ők ott tudják kimondani, amit máshol nem mernének. Ferenc pápa mondta,

– Hogyan látja az életét Boga Norbert húsz év múlva?

– Ötvenéves leszek, és ha megérem, vidám, boldog ember, pap leszek. Az sem elképzelhetetlen, hogy ha eltörölik a cölibátust, feleségem lesz és gyermekem... családos papként el tudnám képzelni magam. Imádom a gyerekeket, családcentrikus vagyok. Jó volna, és nem csak húsz év múlva, ha a hívekkel szorosabb kapcsolat alakulna ki. Sokakban van egy távolságtartás, elképzelhetetlen például, hogy megöleljék a papot, pedig nekünk is igényünk van az ölelésre, a szeretetre. Miből töltekezzünk, miből adjunk, ha mi nem kapunk ilyen téren?

Sok pap szeretethiányos. Ha a hívek részéről nem távolságtartás, hanem közeledés, törődés lenne a pappal szemben, akkor a kétirányú közeledésből valami megszületne. Istennek hála legyen, hogy itt lehetek. A kérésem az, hogy imádkozzanak értem.