Ez utóbbiak helyét novembertől fokozatosan átvette az orosz 9. hadsereg 2. és 4. lövészhadosztályainak mintegy 16 ezernyi katonája, így az ellenség ezen a frontszakaszon is jelentős számbeli fölénybe került a 11 ezer főnyi honvéddel és szövetségessel (225. német gyaloghadosztály) szemben.

A Magyarós elvesztése

Sőt, december 8-án az oroszok újabb erősítést kaptak, így előbb az 1358 méter magas Sövérjest, majd karácsony előtt egy nappal az 1340 méter magas Magyarós-tetőt is sikerült elfoglalniuk, a visszaszerzésére indított ellentámadások pedig eredménytelenek maradtak. E fontos stratégiai pont megőrzéséért hozott, hiábavalónak bizonyult véráldozat nagyságát jelzi, hogy a munkácsi 11. honvéd gyalogezred két nap alatt elveszítette állománya 73 százalékát.

„A magyarósi állások elvesztése súlyos következményekkel járt az osztrák–magyar és a német erőkre nézve” – írja Gottfried Barna az Előre az Úz völgyében című kötetben (Háromszék Vármegye Kiadó, 2020) megjelent dolgozatában. – A m. kir. 39. gyaloghadosztály, leszorítva a hegyvonulatról a magaslatok déli, délnyugati lejtőire, szinte kilátástalan helyzetbe került, hiszen a gerincen berendezkedő oroszok minden mozdulatukat figyelemmel kísérhették, ahogy az Úz-völgyben végrehajtott csapatmozgásokat, utánszállítást is ellenőrizhették, akadályozhatták. Tüzérségi megfigyelőik kitűnő helyzetbe kerültek. Mindezeken túl a gerincen húzódó orosz állások kiindulópontjai lehettek egy esetleges ellenséges támadásnak, amely akár az osztrák–magyar 1. hadsereg felmorzsolásával, a front áttörésével is járhatott volna.”

Ekkor a lugosi születésű Briet (Bánlaky) József, az Előre honvédhadosztály parancsnoka új harci módszer eszelt ki a nyugati frontról „ellesett” minta alapján: a rohamtámadást, aminek részleteit az arcvonalnak ezt a részét december óta vezénylő Litzmann német tábornokkal és Seeckt tábornokkal, vezérkari főnökkel egyeztetve dolgozta ki. A feladatra az időközben a Gyimesi- és a Békási-szoros közé vezényelt miskolci 10-eseket szemelte ki, beleértve a Windischgraetz Lajos herceg, szolgálaton kívüli kapitány által Nagyváradon, főként 17–20 éves, köztük számos székely fiatalból szervezett, december 6-tól az ezred kötelékébe tartozó Tigris-zászlóaljat is, akiknek emlékére a későbbiek során külön írást tervezünk szentelni.

Kiképzés Csíkzsögödön

Rohamezreddé történő kiképzésük Nyárádszeredán kezdődött német irányítással, majd 1917. február 11-től több mint két héten át Csíkzsögödön folytatódott. Itt a felderítő repülőgépek felvételei alapján kiépítették a magyarósi orosz védelmi rendszer kissé túlgondolt mását, hogy a honvédek, a „tigrisek” és a melléjük beosztott német utászok a valósághoz minél hűbb körülmények között gyakorolhassák a rohamtámadást.

„A különböző sportgyakorlatok csakhamar annyira emelték a legénység szellemét és vállalkozó kedvét, és annyira fokozták a csak nemrég használatba vett kézigránátok iránt való bizalmat, hogy már néhány nap múlva

Ez a Litzmann egyébként nagyra becsülte a magyar csapatokat, kedvükért még magyarul is tanult. Emlékirataiban megjegyzi, mikor állásaikban megszemlélte a honvédeket, magyar beszédével „a legörömteljesebb izgalomba” hozta őket. „Szinte hihetetlen, hogy ezeknek az embereknek milyen erős a nemzeti érzésük... Bárcsak mi, németek e büszke nemzeti öntudat felével rendelkeznénk” – idézi őt később Vitéz Doromby József ny. alezredes a Reé László szerkesztette, Magyar gyalogság – a magyar gyalogos katona története című kötetben.

A gyalogsági támadásban természetesen a m. kir. 10. honvéd gyalogezred vitte a prímet, de természetesen majdnem az egész hadosztály részt vett benne, amely ezen a napon összesen 37 embert veszített, 215-en sebesültek meg. Ezzel szemben a csata után 408 orosz katonát kellett eltemetni, és több mint ezren estek fogságba közülük. A fényes győzelem kiemelkedő fegyvertényként szerepel azon hadjárat történetében, amelynek végén, 1918. május 7-én Románia kénytelen volt aláírni a bukaresti békét, hogy aztán fél év múlva azt is megszeghesse. A Magyarós addig mindvégig magyar kézen maradt!

A meggyalázott temető

Az 1916 őszétől 1918 elejéig tartó összecsapások áldozataira a Tábla pusztáján létesített hadi temető, valamint a Magyarós-patak szája közelében 1917-ben a m. kir. munkácsi 11. honvéd gyalogezred által – Varga János honvédutász tizedes terve alapján – emelt, Árpád-házi Szent Erzsébetnek felajánlott kápolna emlékeztet. A 10-es ezrednek tulajdonképpen négy temetője volt: kettő a fűrésztelep, kettő a kőkerti csendőrlaktanya mellett. Ez utóbbiak egyikében keresztre szögezett táblán az alábbi vers hirdette a sírokban nyugvó hősök emlékét:

Erdély határhegyét harcolva bejárták,
S a szép Székelyföldet már szabadnak látták.
A hazai földért harcoltak itt bátran,
S hantjuk itt domborul a szabad hazában.
1916. október 18.

A 2-es számú temetőben áll(t) az ezred emlékoszlopa – a napjainkban látható nem az eredeti, csak hasonlít rá, annak mintájára készült 2017-ben. A 9-es ezred emlékoszlopa az egyetlen emlék a temetőben, mely 1917 óta az eredeti helyén megmaradt.

A ma felkereshető, immáron egységesült temető öt parcellájába tehát eredetileg a 39. honvéd hadosztály, valamint (a középső parcellába) az ugyancsak a térségben harcoló német 225. hadosztály hősi halottjait helyezték végső nyugalomba (az Úz völgyében összesen több mint ezer magyar és német katona van eltemetve). A 2010-es évek elején mintegy 670 új fejfát állított a temetőt civil szervezetekkel együttműködve gondozó csíkszentmártoni polgármesteri hivatal.

Az 52 betonkeresztet tavaly június 29-én – bírósági ítélet nyomán – eltávolították ugyan, de három héttel később 150 fakeresztet vittek a helyükbe. Jelenleg ezek testesítik meg az 1916 őszén ott megfutamítottak utódainak kicsinyes bosszúját.

Hogy mentetek a Magyaros-tetőre...
Az volt aztán a nagyszerű roham...
Nem hallani más jelszót, csak: előre!
S aki hallja, az lelkesül, rohan...
Milyen iram volt... mint a tenger árja.
A rohamhullám hömpölyög, szalad...
És nem gondolt a sorsra, hogy mi várja
A Magyaros-bérc gerince alatt.
Sassy Csaba (Magyarós-patak, 1917. március 8.)