Évente több mint kétezer orvos hagyja el Romániát, és valahol Nyugaton keres állást magának – mutatják a statisztikai adatok. Az ijesztő számok mögött nemcsak az anyagi körülmények állnak, hanem a nyugodt életet ellehetetlenítő korrupt hazai rendszer és a bizonytalanság is – vallják a fiatal orvosok.

Csegedi-Gherman Brigitta 2013-ban költözött ki Németországba, miután elvégezte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet. „Egy kis kórházban kezdtem, a belgyógyászaton, a Rajna vidéki Pfalzban. De már 2010-ben betekintést nyerhettem az itteni egészségügyi ellátásba, amikor három hónapon keresztül gyakorlatoztam egy egyetemi kórházban Hannoverben. Mivel már akkor elégedetlen voltam a romániai élettel, azaz zsúfolt városok, biciklisávok hiánya, korrupció, nem beszélve arról, hogy mennyire zavart a hálapénzrendszer, az ott szerzett tapasztalatom alapján könnyű volt eldönteni, hogy Németországban szeretnék dolgozni. Jelenleg Speyerban dolgozom egy tanítókórház sebészeti osztályán, ez kisebb, mint egy egyetemi kórház, kevesebb osztállyal rendelkezik” – mondta a fiatal marosvásárhelyi orvos lapunknak.

„Romániában megvolt minden anyagi lehetőségünk, ami a jó élethez elegendő, mégsem voltunk boldogok. Hangsúlyozom, nem a nagyobb fizetés vonzott Németországba, inkább a romániai zűrzavar, káosz zavart el onnan” – tette hozzá. Németországban nyugodtabb életük van, azóta egy kisfia is született. Nemrég ment vissza dolgozni a gyereknevelési szabadságról, nincs az a mindennapi feszültség, amelyet itthon érzett különböző okok miatt – fejtette ki Csegedi-Gherman Brigitta. Szerinte a romániai orvosokat nagyra becsülik Németországban. „Nagyon jól fel vagyunk készítve, csak hiányzik a klinikai tapasztalat a kezdő orvosoknál, ugyanis a németek az egyetem hatodik évében csak a kórházban vannak, gyakorlatoznak. Kis orvosoknak számítanak, feladatokat kapnak, így jobban felfogják, hogy mi a fontos a mindennapi munkájukban” – mondta a fiatal orvosnő.

„Itt nem ismerik a hálapénzt, azaz nem úgy, ahogy Romániában. Ha valaki hálás az orvosnak, akkor csokoládét vagy valamilyen más finomságot hoz. Minden osztálynak van kávéperselye, és ha a beteg úgy gondolja, 10–20 eurót tesz bele, vagy a nővérnek adja, aki azt természetesen nem vágja zsebre, hanem tényleg beteszi a perselybe. Év végén pedig szerveznek egy vacsorát, és az asszisztensek és orvosok közösen esznek egy jót. Ha valaki több odafigyelést szeretne, akkor nem az orvost fizeti meg, hanem az egészségügyi pénztárnál vált magánbiztosítást, kap egy kártyát, amivel igazolja, hogy ő többet fizet, mint az előírt összeg. Ezeket a pácienseket az osztályok vezetői vizitelik, ők műtik meg, esetleg finomabb ételt kapnak a kórházban, egyedül vannak egy kórteremben. Van olyan kórház, ahol a privát pácienseket külön osztályon kezelik” – részletezte a fiatal orvosnő, aki lapunk kérdésére bevallotta, a klinikai tapasztalat hiányában nehéz a kezdet egy hazai orvos számára külföldön.

Mivel Németországban nincs rezidensvizsga, interjúk alapján találnak állást az orvosok, ezért sokkal könnyebb szakot is váltani. Míg itthon a rezidenseket az egyetemi kórházak képezik ki, s majd szakorvosként mennek kisebb kórházakba dolgozni, addig Németországban akármelyik kórház kiképezheti őket. Vincze-Nagy András Nagyváradon végezte el az orvosi egyetemet, 2009 óta a németországi Plau am See városának egy rehabilitációs központjában dolgozik neurológusként.

Őt nemcsak a jobb fizetés és életszínvonal motiválta abban, hogy külföldön kezdjen dolgozni, hanem a kalandvágy, illetve az itthoni egészségügyi rendszerben való csalódottsága is fontos szerepet játszott ebben. Akárcsak a marosvásárhelyi orvosnő, ő is úgy érzi, nagyon nehezek voltak az első évek. „Érezhetően nagyobbak az elvárások, mint otthon, ami abból is adódik, hogy a német végzősök nagyobb gyakorlati tudással rendelkeznek, mivel az utolsó években szinte kizárólag kórházakban vannak gyakorlaton, de a nyelvtudás hiánya ugyancsak hátrányt jelentett” – mondta az orvos, aki úgy véli, a hazai egészségügyi rendszerhez képest Németországban más a protokoll az antibiotikumok használata terén például. „Úgy gondolom, hogy az antibiotikumok használata, legalábbis a mi kórházunkban, felelősségteljesebben zajlik, viszont itt is vannak háziorvosok, akik lazábban osztogatják” – mondta Vincze-Nagy András. Tőle is megkérdeztük, hogy ismerik-e ott a hálapénz fogalmát. A fiatalember válasza egyértelmű volt: Németországban egyáltalán nem létezik hálapénz. „Néha előfordul egy-egy csokor virág, vagy egy doboz csoki, de tényleg csak őszinte hálából és elismerésből adódóan” – tette hozzá.

Solymosi Attila 2007-ben költözött ki Magyarországra, közvetlenül azután, hogy elvégezte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet. Jelenleg a tatabányai Szent Borbála-kórház sebészeti osztályán sebész szakorvosként dolgozik, a rezidensképzést a Semmelweis Egyetemen végezte el, itt is szakvizsgázott. „Akkor még háromszor többet keresett egy magyarországi orvos, mint egy romániai, és nehezebb volt kijutni nyugatabbra. Első motivációm a pénz volt, amiért ide jöttem, de természetesen ma már rájöttem, hogy a körülmények jobbak a romániai kórházaknál, szakmai fejlődésemben pedig nagyon nagy tapasztalatra tettem szert viszonylag rövid idő alatt. Amit sikerült elérnem itt hat év alatt, azt Romániában valószínűleg húsz év alatt értem volna el” – véli a fiatal orvos. Abban viszont egyetért két, Németországban dolgozó kollégájával, hogy a marosvásárhelyi egyetemen elsajátított tudás elegendő volt a külföldön való kezdéshez.

A hálapénz Magyarországon viszont nem ismeretlen fogalom, mint Németországban. Solymosi Attila szerint inkább életkorhoz vagy generációhoz kötődik. „A fiatalabb generáció, 35 éves korig szinte teljesen hálapénz ellenes, ők egy más korszakban nőttek fel, nem jellemző hogy hálapénzt adnak. Negyvenéves kor után a hálapénz itt is elfogadott dolog, gyakorlatilag ez tartja fenn az egész egészségügyet, a nagyon magas orvos- és személyzethiány miatt. Akkora korrupció nincs, mint Romániában, itt a hálapénzt az esetek többségében utólag adják. Az előre elkért pénz már megvesztegetésnek és zsarolásnak számít, mintsem hálapénznek. Tapasztalataim alapján itt ugyanolyan ellátást kap a beteg, aki ad hálapénzt, mint az, aki nem. Az osztályon, ahol dolgozom, legalábbis tilos ilyen megkülönböztetéseket tenni” – magyarázta lapunknak az orvos.

Harmath Orsolya magánéleti okok miatt választotta az Amerikai Egyesült Államokat, ugyanis férje már előtte kiköltözött. Ezért miután Orsolya elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemen a bábaképző szakot, ő is New Yorkban keresett állást magának. Jelenleg egy járóbeteg-rendelőben dolgozik orvosi asszisztensként. Ott jóval bonyolultabb a rendszer, a bábaképző az Államokban egy nővér felsőfokú végzettségének felel meg, és legalább két év tapasztalat kell, csak utána lehet valaki bába. A tengeren túl lényeges különbség van a betegek kezelésében, a diagnózis felállításában, a háziorvosok és szakorvosok kompetenciájában is, mint mondta, ugyanis ott a preventív kezelésre és a betegek felvilágosítására fektetik a hangsúlyt.

„Óriási a különbség az itteni háziorvosi munka és az otthoni között. Itt egész kórtörténetet ismertetnek az orvossal, mielőtt az kapcsolatba kerülne a beteggel, így az orvosnak van fogalma arról, hogy ki az, és miért van jelen, mi a panasza. Könnyebb a beteget kielemezni, és pontosabb diagnózist állíthatnak fel, a kezelés is célszerűbb. Nem küldenek folyton szakemberhez, ha igen, akkor már előre elkészített vérképpel, azaz olyan indokolt bizonyítékkal, amely jelzi, hogy ez már nem a háziorvos hatásköre. Ugyanakkor a betegek tanítása, felvilágosítása is része az orvoslásnak. A hálapénz fogalma nem létezik, legfeljebb egy csokoládét hoznak, ha igazán hálásak nekünk” – magyarázta a New Yorkban élő asszisztens, aki nem döntötte el még, hogy mikor költözik vissza Marosvásárhelyre, de biztos benne, hogy egyszer hazajönnek férjével.

A lapunk által megkérdezett három orvos viszont úgy gondolja, megtalálta helyét a nyugati társadalomban, és elmondásuk szerint nem költöznének haza akkor sem, ha itthon ugyanannyi fizetést kapnának, mint Németországban vagy Magyarországon.