Viszlát, Mexikó! Szia, Európa!

Szabó Zoltán, a Merkúr székelyföldi üzletlánc által támogatott székelyudvarhelyi világjáró a múltkori meleg vizes búvárkodása után Mexikóban töltött még néhány napot. Augusztus elején még ingvarrással kezdte egyik napját, hogy felsője bírja ki az utat Mexikóvárosig, ám helybéli vendéglátója a reggeli kávé mellé egy új biciklis-felsővel ajándékozta meg.

Egyórás közös biciklizést követően elváltak útjaik, Kobra röviddel ezután az előző napokhoz képest 12 fokkal melegebb vidékeken járt, elmondása szerint minden árnyékos helyen talált valami kifogást magának, hogy megállhasson egy keveset pihenni, és új ajándéka sem bizonyult a legjobbnak. „Izzadtam, mint ló a szántóföldeken. Vissza kellett vegyem jól bevált, olcsó, pamut ingemet. High tech tudomány ide vagy oda, de most is ebben az egyszerű szakadt ingben érzem jól magam” – írta.

A drága termék sokszor csak reklámban jó

Kobra a sok év túrázás közben szerzett tapasztalataiból is megosztott néhányat. Ezek szerint a drágán árult, profinak kikiáltott ruházatok és napszemüvegek legtöbbször nem sokat érnek, ő is olcsó, márka nélküli felszerelést használ, neki ez jobban bevált. Szintén felszólalt a különböző vitaminkészítmények és izotóniás italok ellen is, nála ezek nem sokat értek a megfeszített tempó és nagy teljesítménykényszer mellett.

Blogján a mostani útján kialakult étkezési szokásairól is beszámolt. Az elmúlt 410 napban mintegy 50 százalékkal többet evett, mint itthon, az ételek 20–20 százaléka hús és tejtermék, 60 százaléka zöldség. „Cukorelleneseknek üzenem, hogy napi kávémba én három-négy kanállal teszek. Otthon csak két kanálnyi kellett” – vall édesszájúságáról.

Naponta egyébként háromszor eszik, általában tojásrántottát, halkonzervet, virslit, sonkaszeleteket, és mindig paradicsomot vagy uborkát hozzá. Bevallása szerint 75 kilós volt az út elején, és most is ugyanennyi. „Tekertem 4000 méteren tengerszint felett három héten keresztül napi 80–120 kilométert, és nem szedtem vitamint. Amerikában az első napokban kaptam ajándékba porokat, és kíváncsiságból kipróbáltam. Újabb pár nap múlva kidobtam a szemétbe” – tudjuk meg blogjáról.

Európa előszele

A mexikói Tamasopo falucskában éjszakázott egyszer, ahol két német lány is volt – mint írta, ők voltak az első európai turisták, akikkel találkozott. A kinézett sátorozóhelyen többen is fotót készítettek vele, egy mexikói család egy nagy tál sült csirkével, kólával és egy liter tequilával ajándékozta meg. Így már teljesen biztos, hogy nem volt szüksége vitaminokra, bár a tequilát csak megkóstolta, és visszaadta.

A következő nap vízeséstől vízesésig tartott, sátorozóhelye a világ egyik leggyönyörűbb strandján volt, ahonnan a Tamul-vízeséshez tekert, itt csónakázással és túrázással telt a napja. A csónak olyan sziklák között haladt, amelyeknek a helyiek egyenként nevet is adtak.

Egy éjszakai kiadós eső után másnap tíz kilométeren át taszította vastag sárban a bringáját, ugyanis másképp nem lehetett haladni ezen a szakaszon. Később kis településeken haladt át, megnézve a helyi templomokat. Kárpótlásul a reggeli nehéz indulásért estére a sors ingyenes sátorhellyel ajándékozta meg, és szomszédjai is megvendégelték.

Másnap a reggelijét egy faluban ette meg, aztán egy régóta rettegett útszakasz következett, ami 10–20 százalékos emelkedőkkel és tűéles kanyarokkal riogatta. Szerencséjére az első tíz kilométeren egy rakteres autó vitte el, a maradék hármon taszítania kellett bringáját. Végül egy erdőn át érkezett meg a Sótanö de las Golondrinas-barlang szájáig, ami nemcsak ijesztő volt, de mesésen szép is. A nap további részében újabb mexikói falvakon át vezetett útja, végül egy dzsungeles rész után érkezett egy lagúnához, ahol olcsón, két dollárért kapott szálláshelyet.

Xilitla városkába igyekezett a következő napon, ahol Sir Edward James amerikai szürrealista költő házát nézte meg. Némi blogolás után tudatosult benne, hogy 500 kilométerre van a fővárostól, ahova igyekszik, mindezt 400–500 méteres lejtő, majd 2000 méter kapaszkodás után éri el.

Úton Mexikóváros felé

Az ereszkedés már első nap összejött, le is tért picit a megtervezett útról, hogy megnézze a Castillo de la Saludot, egy botanikusművész házát és műhelyét, hogy utána a következő városban, Tamazunchaléban olcsó szálláson készülhessen az előtte álló óriási emelkedőre. Dolgát nem könnyítette meg az időjárás sem, a meleg a dzsungelben fokozottan érződött, Kobra is egyfolytában izzadt. Cserébe a táj gyakorlatilag életre kelt körülötte, bogarak, madarak és virágok kísérték.

Néha megállt pihenni az árusoknál, és ugyanazzal a problémával szembesült, mint a kínai Yunan tartományban: az is trópusi vidék volt, és ott is nehéz volt sátorhelyet találni a mindent beborító növényzet miatt. Végül pénzért szállt meg, előbb egy mohón zabáló ember fogadta egy láthatóan nyerészkedésre kialakított szállodában, végül egy mosolygós hölgy segítségével vett ki 100 pesóért (körülbelül 7,5 dollárért) egy kisebb szobát éjszakára.

Augusztus 12-én korán reggel indult tovább, déli 11-re már 20 kilométert gyűrt le, néhány órával később pedig 1700 méter magasan járt. Jacala városában éjszakázott, ahol az economy és discount szavak sűrű ismételgetésével végül sikerült olcsó szállást találnia. Másnap jóval lassabban haladt, délre csupán 17 kilométert tett meg az embert próbáló emelkedő miatt.

2100 méter magasan már tűlevelű fák között, frissebb levegőn haladt, bár továbbra is elég lassan. Az úton meredek ereszkedők és ugyanilyen kemény hágók váltották egymást, és közben tombolt az esős évszak is. Kobrának szerencséje volt, ugyanis sikerült mindig fedél alatt lennie a nagy zuhék közben, abban reménykedve, hogy ez továbbra is így lesz.

Mexikó szívében

Valamivel könnyebb szakasz következett, így BéBikét sem kellett annyit taszítani, elmaradtak az óriási kapaszkodók, így még arra is maradt idő, hogy egy kőre festett Mária-képet, virágzó kaktuszokat, az 1554-ben alapított Actopan várost, annak templomát és vásárát megcsodálja. Itt sem alakult rosszul az éjszaka, ugyanis fél áron kapott szálláshelyet egy nőtől, aki maga is bringás, így minden bizonnyal ezért adta olcsóbban a szobát a fekvőbiciklisnek.

Augusztus 16-án unalmas szakaszon tekert Kobra. „Végig koszos kis vállalkozások váltogatták egymást, melyek az áthaladó forgalomból éltek. Nem is fotóztam egész nap. Az első 60 kilométeren az út széle rossz minőségű volt, kínlódtam, figyeltem a forgalmat” – számolt be. Egy kerek szám azonban kis kárpótlást ígért, hiszen túljutott a 28 ezredik kilométeren is, és ekkor ért a mexikói piramisok közelébe.

Az éjszakai szállás leginkább motelhez volt hasonlatos: drága szoba, amit csak hosszas alkudozás után lehet 10 dollárért kivenni. Cserébe hat négyzetméter, ugyanakkora udvar, de azért az ágy támlájához gondosan ki volt készítve a gumióvszer – a célközönség egyértelmű volt, de Kobrának azért ez is megtette egy alvás erejéig.

Másnap a világ egyik leghíresebb épületével indult a nap: Teotihuacán, vagyis a Nappiramis. A 2400 éves épületből csak úgy árad a múlt, Kobrának is adott elmélkednivalót, sokáig ült a köveken. Az óriási élmény után ismét lehangoló szakasz következett. „Gyárak, büfék, kocsimosók váltották egymást hosszan. Elütött kutyák, büdös szennyvízcsatornák között egyensúlyoztam a központ felé.”

A kétsávos útból hamarosan négy-, majd tízsávos lett, és a péntek délután négy óra amúgy sem szerencsés városban bringázáshoz, de ha mindezt a világ legnagyobb városában, Mexikóvárosban teszi az ember, akkor azon kezd gondolkodni, hogy taxit, vagy inkább helikoptert kéne fogadni, de Kobra végül bringájával ért be az éjszakai szállásra.

Ezzel az amerikai tekerés le is járt, Mexikóban melegszívű, segítőkész, állandóan mulatozó, zenélő és evő-ivó embereket ismert meg. Úgy látja, a drogkartellek utcai háborúinak már vége, a határozott rendőri fellépés nyugalmat hozott, még ha korruptaknak is tartják a rendőröket. Kobra itt jól érezte magát, végül lecsutakolta BéBikét, aki egy kartondobozban utazik.

A napokban Szabó Zoltán már Lisszabonban van, portugál földön kezdődik útjának európai szakasza, amiről hamarosan ismét beszámolunk.

Szász Attila