In memoriam Molnár Antal

A tanítóképző és a Budapesti Testnevelési Egyetem elvégzése után Sepsiszentgyörgyön, majd Csíkszeredában rajzolódott ki pályája az 1950-es években, testnevelőként és edzőként, dupla szereposztásban. 1952. január 29-30-án már országos bajnokság színhelye volt Csíkszereda. Ezt követően – irányítása alatt – egymást követően több szakosztály is beindult Csíkszeredában, ahol 1953-ban olimpiai méretű gyorskorcsolyapálya létesült: a Lendület (Avântul) és a Haladás (Progresul) 1953-54 ben, a Termés (Recolta) 1956-57-ben, majd 1964-65 től a Fáklya (Făclia). 1968-ban megalakult a sportiskola, majd 1977-78-ban az Akarat (Voinţa), 1977-78-ban pedig a sportiskola átalakul Iskolás Sportklubbá.

Sikeres múltat mondhat magáénak a hosszúpályás gyorskorcsolya. Sok száz érem, dobogós helyezés, országos csúcs, bajnoki cím eredménye a lelkes indításnak, kitartó, következetes munkának. 1971-ben nemzetközi szinten is jegyzik a csíki gyorskorcsolyázókat: Tasnádi Mária kijutott a leningrádi Európa-bajnokságra. Tóni bácsi tanítványai, a későbbi edzők ugyanolyan szakmaszeretettel és odaadással folytatták a munkát, képezték a jövő bajnokait.

Visszaemlékezve, az eredményeken túl, Tóni bácsi személyiségének mindinkább az az aspektusa tűnik fel előttünk, ahogy a szürke mindennapokban végezte munkáját, ahogy a testnevelés órákat és az edzéseket tartotta, velünk volt délelőtt és délután. Egyenes tartás, tisztelet, fegyelem – ez volt a szigorú és következetes Tóni bácsi. Nem bratyizott a gyerekkel, szigorral szeretett. Nem hangoztatott nevelési elveket, saját példájával nevelt. Dolgozni kellett. Módszerei megelőzték a tanügyi reformokat, már az 1960-as években a sokoldalú fejlesztést szolgálták. A testnevelésben helyet kapott az atlétika, a torna és a labdajáték egyaránt. Tanítványai több sportágban is bizonyítottak. Rugalmasan, változatosan oktatott, saját elképzelése szerint. Az 1970-80-as években megjelent szakkönyvek modernnek mondott elveit Molnár Antal már a \'60-as években alkalmazta. Kemény, erős hangja áthallatszott a túlsó kanyarba is, végigkísért a pályán, míg köreid pörögtek: „Gyerünk, fiam, húzni keményen, ne lankadj, kitartás, fiam!” – s ment körbe a pályán, mintha ő is versenyben lenne. (Nem gondoltuk akkor, hogy a biztatás az életbe is kihallatszik majd).

Nagyon tudott azonosulni a gyerekkel, szívvel-lélekkel, teljes odaadással. Minden edzés és verseny előtt egy kis lapáttal végiggyalogolta a pályát, kijavította a jégen a „gombákat”, a repedéseket, ha szükség volt, seperte a jeget, hányta a havat, fente a korcsolyánkat. Mindig valami olyat tett, ami helyzetmegoldó volt egy adott pillanatban, s ha minden elrendeződött, állt hosszú kabátjában a pálya szélén, mint egy fenyőfa, és felvigyázott. Ez maradt meg bennünk, ez a példaadás, a sok biztatás, nem is annyira az eredmények. Ő szerettette meg velünk a jeget, Ő adott korcsolyát lábunkra, Neki köszönhető, hogy ez a fagyos sport mai napig olyan kedves nekünk. Mindenkivel foglalkozott, nemcsak a tehetségekkel, s akárhányan iratkoztak edzésére, a helyek sosem teltek be nála. Bárkit befogadott, ha volt tehetsége, ha nem. „Célja nemcsak a sporteredmény volt, hanem hogy a sporttal embert neveljen valamennyiünkből, hogy becsülettel helyt tudjunk állni bármilyen megpróbáltatásban, itthon vagy bárhol a világban. Tóni bácsi edzőként mintha apám lett volna egyben. Tőle tanultam, hogy a gyorskorcsolyát családomnak érezzem, s így adtam tovább én is tanítványaimnak” – emlékezett Tasnádi Mária sokszoros országos bajnok, nyugalmazott edző.

Büszke volt tanítványaira, mikor a szép eredmények után edzőkként hazajöttek. Könnyedséggel adta át a stafétát, szeretettel tudott lemondani, mikor eljött a nyugalomba vonulás ideje (sokáig igényelték segítségét utána is). Az eredmények árnyékában is egyszerű és szerény maradt. Ezért szerettük Tóni bácsit, ezért vagyunk ma is úgy, hogy ha összefutunk az utcán, megöleljük egymást, megállunk egy pár szóra korcsolyásokul, s ez az érzés végigvonult az utánunk következőkön is. Az edzések, versenyek hangulata összekovácsolt minket egy nagy családba, ahol a legörgetett körök száma az erény, s a korcsolya beszél helyettünk kortalanul. A szép hagyomány meg van teremtve, hiszen hosszú pályán több mint 500-an korcsolyáztak az idők folyamán versenyszerűen. Ennek ellenére a hosszúpályás gyorskorcsolya mára már csak emlék Csíkszeredában. Reméljük, nem örökre!

Április 25-én gyorskorcsolyás-találkozó zajlik Csíkszeredában, régi és új korisok, edzők, Tasnádi Mária, Dan Lăzărescu, Bíró Ilona, Mezei Irma, Csiszér Judit és Bogyó Mária tanítványai várják a résztvevőket. Emléktábla-avatással adózunk mesterünk, Molnár Antal emlékének, megkoszorúzzuk elhunyt korcsolyásaink sírját, felidézzük a múltat, a sok szép emléket, a hideg telek nagy versenyeit, a Csukás-tavat, Tusnádfürdőt, a csíkszeredai pályát, a derűt és a vidám kacagást.

Bogdán Emese