A sportot az anyatejjel szívtuk magunkba

Családjától nem volt idegen a sport, hiszen édesanyja az iskolák szertornász csapatának volt tagja, édesapja az UMT kapusa volt, két nagybátyja is sportolt, Kinda Tibor labdarúgó- és jégkorong-hálóőr volt, míg Kinda Zoltán alpesi síző. Dr. Kinda László 1941-ben született Székelyudvarhelyen, de szinte a román fővárosba hozta a gólya, hiszen szülei két héttel születése előtt még Bukarestben voltak.

A grundon, a jelenlegi városi piac helyén látástól vakulásig fociztunk – kezdi mesélni gyerekkorát dr. Kinda –, akkoriban még rongylabdával játszottunk. Aztán a hulladékgyűjtőnek annyi mindent összegyűjtöttünk, hogy kaptunk ajándékba egy gumilabdát, amivel már komolyabban tudtunk futballozni.

Kézilabdakapusból gólszóró

Iskolás éveimben, amikor a négyes számú szombatfalvi iskolába jártam, már sokkal szervezettebben lehetett sportolni. Matematikatanárunk nagyon szerette a sportot, főleg a röplabdát. A szünetekben mindig folyt az osztályok közötti bajnokság. Aztán következtek a magasabb szintű, iskolák közötti bajnokságok, labdarúgásban, kézilabdában és röplabdában. Az udvarhelyi jégkorongcsapatnak is tagja voltam, egy mérkőzésen Brassóban Ion Țiriac és csapata ellen játszottunk. Egyik ütközésünk során kiütöttem a pályáról, mikor visszajött, azt hittem, verekedés lesz, de ő csak annyit kérdezett, hogyan csináltam, én meg azt válaszoltam, hogy nem tudom – meséli mosolyogva. A középiskolát a gimnáziumban jártam, ahol a kézilabdának komoly hagyományai voltak. A fiúcsapat Előre néven eljutott az országos bajnokság döntőjéig, ahol végül hatodik lett. Mi folytattuk a hagyományt, és 1957-ben megnyertük az országos ifjúsági nagypályás bajnokságot – emlékszik vissza pályafutása egyik legnagyobb sikerére.

A kézilabda tartományi bajnokságot előbb meg kellett nyernünk, ahol örökös ellenfelünk Székelykeresztúr volt. A siker után a zónadöntőben Marosvásárhelyen 2–2-t játszottunk az ország akkori legjobb ifjúsági csapatának számító Szebennel, korábbi meccseinket jobb gólaránnyal nyertük, így mi lettünk az elsők. A döntőt Petrozsényban rendezték, ahol a besztercei csapattal kerültünk össze. Óriási sikerünk volt, akkor a város többsége még magyar volt, rengetegen voltak, virágokat dobáltak felénk, mindenki nekünk szurkolt. Az ellenfélnél több későbbi világbajnok is játszott, mi pedig 19–0-ra nyertünk. Nagypályán focikapuba egy gólt sem kapni nem volt kis teljesítmény – meséli. Még a bukarestiek is nekem szurkoltak a kapu mögött, hogy nehogy egy gólt is kapjak. A siker óriási boldogság volt számunkra. Estére a petrozsényi magyar iskola vezetősége szervezett egy diákbált, zenekart is hívtak. Mire táncolni kezdtünk volna, tanárunk hazarendelt mindenkit, emiatt eléggé kellemetlenül éreztük magunkat. Mikor hazaértünk, mindenki gratulált, a kicsi állomáson a fúvószenekar várt, tanárok, diákok, civilek szinte vállukon hoztak vissza az iskolához. Azonban ott kaptunk egy borítékot is, amiben kísérőtanárunk azt javasolta, hogy csapjanak ki egy hétre minket az iskolából, mivel rosszul viselkedtünk a döntőn. Mészáros Imre iskolaigazgatónak köszönhetően végül nem lett az ügyből semmi – emlékszik vissza a kellemetlenebb pillanatokra.

A hatvanas évektől teret nyert a kispályás kézilabda, építettünk is egy pályát, amit a feketesalaknak neveztünk, ez főleg Tamás Ignácnak volt köszönhető. Ott zajlottak a város nagy kézilabdameccsei, ezek többször is odáig fajultak, hogy nemcsak a játékosok a pályán, hanem a közönség is összeverekedett. 1960-ban behívtak az ifjúsági válogatottba, Nagyváradon készültünk egy lengyelországi turnéra, akkor rajtam kívül még két udvarhelyi volt a csapatban, idősebb Csavar Zoltán és Sebestyén Sándor. Sajnos elmaradt a turné, így nem lettem ifjúsági válogatott.

A marosvásárhelyi évek

Sok helyre hívtak, én végül Marosvásárhelyre mentem felvételizni az orvosi egyetemre. Megkerestek a helyi Dinamótól, hogy játsszak náluk. Megkértem őket, hogy várjanak őszig, hogy addig játszhassak az udvarhelyi csapattal a tartományi bajnokságban. Amikor az évfolyamfelelős tanár megtudta, hogy Csíkszeredába készülök kézilabdázni, kifejtette, hogy az orvosin nem nézik jó szemmel, ha sportolnak az egyetemisták – meséli.

Én mégis elmentem, kockáztatva hogy kirúgnak az egyetemről, végül engem az edző nem tett be, Sepsiszentgyörgytől kikaptunk, Udvarhely pedig nem jutott tovább az első kispályás tartományi bajnokságban. Nekem az őszi szezon emiatt kimaradt az A osztályban induló Dinamónál. A tartományok kézilabdacsapatainak téli kupáján rendezett mérkőzésen 48–14-re vertük Székelyudvarhelyt, azon a meccsen 36 gólt dobtam. Az udvarhelyiek akkori kapusa, Dronka Jancsika könyörgött, hogy többet ne dobjak, én válaszul azt mondtam, hogy amennyit tudok, annyit dobok, plusz még egyet – emlékszik vissza kacagva.

A Dinamóval másfél évig játszottunk az A osztályban, többek között a román válogatottal is. A világbajnokság előtt utolsó felkészülési meccsüket is ellenünk rendezték. A mérkőzés után behívtak a felnőtt utánpótlás-válogatottba. Amikor akarják leírni a nevemet, látom, hogy Chindela Vasilét akar írni. Mondom neki, hogy a Kindát a kilogramm k-jával kell leírni, de mégsem úgy került papírra a nevem, ahogy a személyi igazolványomban állt. Én kitartottam nevem mellett, végül emiatt nem hívtak be. Mostani fejjel kicsit bánom, hogy végül nem hagytam elkeresztelni magam, hiszen tagja lehettem volna a világbajnok csapatnak.

Az a bizonyos almamag

Aztán egy fél évet ki kellett hagyjak, mivel leszívtam a tüdőm jobb lebenyére egy almamagot, három hónapig feküdtem miatta a kórházban, mindent kipróbáltak rajtam, sikertelenül. Életemet egy Charab nevezetű doktornak köszönhetem, édesapámék már felkészültek a legrosszabbra. Rétegfelvételen vették észre, hogy tüdőtályogom volt. Charab módszerével végül sikerült műtét nélkül megúsznom, utána tüdőgyógyászati kongresszusok vendége voltam, mint egy tengeri malac, bemutatták műtétemet, majd mindenki csodálatára engem is. Charab elmondta nekem, annak köszönhetem, hogy túléltem, mert rendszeresen sportolok.

1966-ban végeztem el az egyetemet, sok helyre hívtak, de én akkor is amellett voltam, hogy ha egy lehetőség is van, akkor hazajövök Székelyudvarhelyre. Sikerült is megkapnom az iskolafogászati pozíciót. A várost mindig is szerettem, Székelyudvarhelynek sokat köszönhetek.

Székelyudvarhely és a női kézilabda

Elképzelésem az volt, hogy létrehozok egy férfi kézilabdacsapatot, aztán ez végül nem sikerült. Az akkori udvarhelyi női kézilabdacsapat, az Akarat feljutott az A divízióba, majd rögtön ki is esett. 1966 novemberében Kőműves elvtárs behívatott a pártbizottsághoz, mondja, hogy holnaptól én irányítom a csapatot, így lettem kézilabdaedző.

A B Ligát meg kellett volna nyernünk, hogy megint visszajussunk az A Ligába. Két nagy ellenfelünk volt, Segesvár és Szeben. Ha Segesvárral szemben nyerünk, bejutottunk volna az A-ba. Döntetlent játszottunk velük, 11–11-et. A játékvezetők hibából egy góllal kevesebbet jegyeztek fel nálunk, szinte odaadták nekik a mérkőzést. Én szóltam nekik, aztán kijavították a hibát, a közönségnek persze nem tetszett, dobáltak minket, szurkáltak, ahol tudtak. Következő mérkőzésünk idegenben, Kolozsvárral volt, megnyertük. Ezzel olyan tettet hajtottunk végre, amiben még mi sem hittünk igazán, megint bejutottunk az A Ligába. 1972-ig voltam az Akarat edzője, ekkor egy kellemetlen ügy miatt lemondtam pozíciómról. A csapat ezután elérte legjobb eredményét, harmadik lett.

Azután sok edzőcsere volt, 1977-ben megint elvállaltam az edzői pozíciót, és további három évet irányítottam őket, de a városvezetés miatt nem tudtunk feljutni az A divízióba. Akkor javasoltam, hogy kezdjünk építeni csapatot az utánpótlásból, és nyolc év alatt megint lesz A ligás csapatunk, de ebbe az akkori városvezetés nem ment bele. Ezek után jött a szakmai dolog számomra, hosszú évekig én voltam a sportorvos Székelyudvarhelyen, ez volt a pártfeladatom – zárta mondandóját dr. Kinda.
A 90-es években elindult az első székelyudvarhelyi tévé, így az aktív sportolóból edzővé avanzsáló dr. Kinda László a város sportkrónikása lett. Ez azonban már egy másik történet.