A kultúrbunkók és az olcsó képmutatás

„Nem érdekel senki és semmi, csak ihassak, és tökmagozás közben kiabálhassak!” – valahogy így foglalnám össze azok gondolkodását, akik nem tisztelnek sem Istent, sem embert, legfőképp pedig az előadóművészt nem.

Az elkövetkező napok-hetek folyamán olyan előadók és műsorok lesznek láthatók Székelyudvarhelyen, hogy nem túlzás kijelenteni: sokáig a kultúráé lesz a főszerep. Első alkalommal kerül sor a Székelyföldi Filharmónia szervezésében hagyományépítő dzsesszfesztiválra, a ClassJazzFesztre, rögtön utána pedig ötödszörre kerül sor a Tánc Tavasza néven ismert tánc- és mozgásművészeti fesztiválra. Mindkét programsorozaton olyan produkcióknak lehetünk tanúi, melyeket igazán érdemes figyelemmel követni valamely tehetségkutató sztárcsináló tévéműsor helyett.

Nem szeretnék az erkölcsről és a viselkedésről hosszas liturgiákat zengeni (pedig sokszor tudnék), de következő gondolataimmal biztosan nem vagyok egyedül. Sokak számára ismeretlen az a tiszteletnek nevezett „valami”, amit nemcsak az idősek iránt, hanem az előadó, az alkotó és a többi iránt kell, vagy inkább kellene, tanúsítani. Nem először fordul elő nálunkfelé, hogy a közönség összetéveszti magát az előadóval, és a műsor közben telefonál, hangoskodik. Még arra is volt példa udvarhelyi koncerten, hogy az előadónak kellett rászólnia az illetőre, hogy ne zavarjon másokat.

Köztudott, hogy a város legtöbb koncertterme le van parkettezve, az pedig recseg-ropog, a Szent István-terem karzata még kopog is. Köztudott az is, hogy recsegő padlón nem illik koncert kellős közepén egy emberméretű vakuval kimenni a nézőtér elé, majd a koncert közben akkorát fotózni, hogy nemcsak az előadónak, hanem a közönségnek is káprázik a szeme. Köztudott, hogy a színházban nem illik popcornt rágcsálni, azt a tőlünk száz kilométerre lévő mozikban szokás! Köztudott az is, hogy koncert közben nem illik kimenni a teremből, mert az ajtó is nyikorog: ha már nagyon sietünk, várjuk meg, amíg az aktuális darabot befejezik, és tapsol a közönség. És legfőképp azt kellene figyelembe venni, hogy köztudottan sokszor egy egész élet sem elég egy zenésznek, táncosnak, énekesnek, hogy tökélyre fejlessze tudását.

Ezzel szemben elképzelni sem tudom, honnan veszik egyesek a bátorságot, hogy előadások közben hétköznapi dolgaikat intézzék. Tudom, hogy meg kell mutatni magunkat a nagyvilágnak, hogy én itt is jelen voltam, de ez csak olcsó képmutatás, semmi több. Egy szó mint száz, próbáljunk lehetőségeink szerint úgy viselkedni – ne csak most, hanem minden egyes hasonló alkalommal –, hogy ne menjünk sem nézőtársaink, sem pedig az előadók idegeire.

Csakis rajtunk múlik, hogy ne csak a dzsesszfesztivál, hanem minden egyes kultúresemény igazán klassz legyen!