Utazás itthonról haza

Biztatom a jónépet, hogy Budapest – az első megálló – messze van, hatalmas hó és hideg mindenütt, induljunk el időben! Falra hányt borsó, húszéves lányaim (ikrek) anyjukkal kuncognak, egyedül a fiam (tizenkét éves) pártol, de alól maradnak a férfiak. Délkor végre kigurul az autó a parkolóból. Az autópályákat letakarították, de a tömeg miatt mindenhol lassan lehet haladni. Jócskán az éjszakába nyúlva, végre bedöcögünk Budaörs felől, néhányszor elsasszézunk egy sarokra épített üveggel borított bevásárlóközpont előtt, mire megtalálom a helyes utat. Mielőtt valaki GPS-eket emlegetne, elmondom, hogy az ugyan folyamatosan mondja, hogy nach rechts, de jobbra nincs utca, s a Dunába nincs kedvem beléhajtani. Végre megérkezünk Mátyásföldre, a rokonok bekarikásodott szemmel nyitnak ajtót. Dideregve kérdezik: „Hát hol voltatok mostanig?” Ennyire telik erőmből: „Úton”.

Másnap, illetve ugyan azon a napon, de délben, kipihenten szemlélem a megcsupaszodott kertet, s a környéket, amely jó vastag hótakaró alatt alussza álmát. Elégedetten dörzsölöm kezem, igazi tél mindenütt. Miután felleltározza az autónk tetején sorakozó felszereléseket, mellém lép a házigazda: „Látom síelni készültök”. „Síel a mamád” – gondolom magamban, én sízek, ikes igének marad! „Fogalmatok sincs” – teszem hozzá, szintén magamban – „mit kellene megőriznetek.” Neki pedig, egyébként nagyon kedves embernek, azt mondom: „Igen, látom itt is sok a hó.” Persze, a városnak ez a része egy nagy mező, az ember csak tudja, de nem látja, hogy Budapesten tartózkodik. Vagyis a budai dombok, számításom szerint, vagy tizenöt kilométerre vannak innen. Egyetlen napot töltünk itt, máris jelentkezik az első kedvezőtlen jel: estére összeroppan az idő. Reggel napsütés, s a víz patakokban folyik mindenhol. Miután alaposan kibeszéli magát mindenki, elindulunk. A műszaki kellék és a biztonság kedvéért tartalékba hozott térkép segítségével is nehezen találjuk meg a Debrecen felé vezető autópálya feljáróját. Nem sietek, de itt előrebocsátom: Erdélyben sokkal jobban ki vannak téve az irányjelző táblák, mint Magyarországon.

Magunkkal hozzuk a meleget Kolozsvárra, ahová szintén éjszaka érkezünk. Ez már december huszonharmadika, reggelre locsog az egész város. Tehetős ismerőseink mára szabadot vettek (van egy olyan érzésem, kimondottan a kedvünkért tették!), a nappaliban beszélgetünk, az üvegfalon bőségesen áradó napfényben. Mint hamar kiderül, maguk a hétköznapok nem ennyire derűsek, az élet egyre nehezebb, de nekik még mindig sikerül átlagon felüli módot biztosítani. Ennek azonban nagy ára van: nem ritkák a tizennyolc-húszórás munkanapok sem! Hívjuk magunkkal Székelyföldre, de tudatják: huszonhatodikán ők dolgozni fognak. Az alkalmazottaknak ünnep január elejéig. Tizenhat éves fiuk az én fiam és a lányaim közt őrlődik, mindenkivel szeretne udvarias lenni, és az is, csakhogy a szépségnek nehéz ellenállni. Meghívjuk magunkhoz a következő vakációra, s ettől felvillanyozódik. Nekem, természetesen, egyformák a gyermekeim, de látom, Melindával jobban talál a szó, mint Erzsébettel. Na, majd meglátjuk mi lesz, egyelőre – erre még jól emlékszem – egy ekkora „férfinak” esélye sincs, a nagy lányoknál. Szomorúan tapasztalom, hogy a kalotaszegi magyar faluból származó család Kolozsváron román tannyelvű iskolában taníttatja Lorándot. A bőséges ebéd közben az is terítékre kerül, hogy az egyik román párt aktív tagjai, s semmi sem történik véletlenül. Engem ezek a dolgok meghaladnak. Eszembe jut Dodiet úr, akinél sajtot szoktam vásárolni. Ő elsősorban francia, másodsorban Franciaország lelkes híve, s csak harmadsorban német állampolgár. Hivatalosan tökéletesen tiszteletben tartja a törvényeket, előírásokat, semmiféle nézeteltérése sincs a német állammal. De bensőjében, és mindennapjaiban nagyon erős az identitástudata. És egy picit ismét kénytelen vagyok előre szaladni. Ahhoz képest, hogy a Székelyföld mennyire elszigetelt, amelyért szerintem lakói is felelősek; számításba véve a székelyeket érő kritikákat, és  szem előtt tartva a valóban nehéz természetűeket (én is székely vagyok!), nos mindezzel együtt, ha valahol még igazán él a magyarságtudat, az pontosan e tenyérnyi elszigetelt hely. Németországban nem nézik jó szemmel, hogy gyerekeim magyarul beszélnek, s emiatt még kellemetlenségek is voltak az iskolában. Erzsébetnek nagyon felvágták a nyelvét, egyszer kijelentette: ha óhajtja, társaloghatunk angolul.

Az tény: fejlett ország ide, vagy oda, a másság iránti tolerancia nagyon alacsony. Ezt jól tudja Dodiet úr is, aki azonban a franciás sovinizmust, vagy minek nevezzem, képviseli. Ő nem szereti a németeket, de értünk – öt magyarért – sincs oda. Ha már ennyire előreszaladtam a kérdésben, még ide tenném: jól gondolja meg a tömbben élő magyarság, kit választ vezetőjének! S ha valaki most orrom alá dörgölné, hogy itt okoskodjak, ne Németországból, mindjárt oda is elérünk!
A meghívás megerősítésével búcsúzunk egymástól, a változatosság kedvéért, éjszaka autózunk tovább. A GPS remekül működik, tudatja, hogy Szászrégen felé vagy ötven kilométerrel rövidebb az út. Remek, talán angyaljárás előtt megérkezünk. És különben, ezen az úton még sohasem jártunk. Bár most se tettük volna! A technika e csodálatos vívmánya képes kommunikálni a műholddal, de arra már nem tud figyelmeztetni, hogy milyen förtelmes az útviszony, s maga az út állapota.

Csíkszereda igazi télország, az enyhe idő ellenére hatalmas hóbuckák sorakoznak az utcákon. Szervusz kedves város, üdvözlünk Hargita utca, Virág utca (tudom, tudom, Kossuth Lajos utca), megvilágított Mikó-vár, városháza. A Hargitán havat sejtettünk, nem tudjuk, igaz-e, vagy csak a hazatérés öröme húz mindent fehérbe. A szülők nem alusznak, no hiszen! Anyósom hősugárzó csövek alatt tarja a vacsorát este nyolc óra óta, apósom praktikusabb dolgokkal foglalkozik, egy boros palackot az udvarukon felpúpozott hóba szúrta, tudatni, nagy szeretettel vár minket mindenki. Bárhogy nézzük, karácsony estére az enyhülés miatt feketedik a világ, de bent csodaszép fa áll itt, és szüleimnél is. Én legalább annyira örülök az angyalnak, mint gyerekeim, s mindenki jól szórakozik rajtam, hogy egy deresedő fejű gyerek is akad a fa közelében. Két napig csend van, egy somlyói misén, s egyik nagyszülőtől a másikig való átvonuláson kívül ki sem mozdulunk a házból.

Mire kiengedünk a zsibbadtságból, a természet is észhez tér: sűrűn havazik. Nosza bepattanunk az autóba, már Erdőalján járunk, amikor Melinda megjegyzi: azért otthon elköszönhettünk volna. Szerencsére, most már mindeninek van telefonja, az ilyesmivel nehezebben barátkozó nagyiknak is. Magorunk szívesen vállalja a házi kedvenc szerepét: „Mamika, elszaladtunk a Hargitára sízni, de mire megfőzöd a paradicsomlevesemet, már otthon is vagyunk.” 

A Tolvajoson letérek balra. Először vitatkozunk, hogy eltévesztettük az utat vagy sem. Kiszállunk, s gyalogolni kezdünk. Egy magas, csontos férfival találkozunk, kérdezzük, jó helyen járunk-e. Azt mondja, nincs ott semmi. Én még mindig értetlenkedem: hát nem itt van a sípálya? Ő egy kicsit hallgat, mentében válaszol: „Volt.” Már valósággal kiáltom: hát mi lett? Azt hiszem, nem hallja, aztán megáll, megfordul, szűk szemekkel néz kucsmája alól: „Tudja a nyavalya! Olyasmi, mint amikor a kutya felül a szénaboglya tetejére. Ő nem szereti, de a tehent es elugassa.” No, ennek nem örülök, de szerencsére van itt még sípálya. Hargitafürdőn csúszkálunk, a gyermekeink szünet nélkül, mi a feleségemmel még időnként megnézünk közelebbről egy-egy csésze forralt bort. A csodálatos erdőtől, a nagy hótól, a bortól, vagy mindentől együttvéve elérzékenyülve mondom asszonyomnak, hogy milyen kedves, hogy gyerekeink, akik a szülők munkája folytán sok helyen megfordultak a világban, ilyen jól feltalálják itt magukat. Nehogy véletlenül megfázzak, egy újabb csupor meleg nedűvel a kezemben indulok sétára megkeresni azokat a helyeket, ahol jó harminc év előtt síztünk a barátokkal.  A volt pályákon most semmi mozgás. Itt nincs kitől bármit megkérdezni. Hazafelé a lányok hamar megegyeznek, ki kormányozzon, csak annyit teszek, óvatosságra intem a sofőrt, nagyon csúszik. Ismét letérünk, most már jobbra, s meggyőződhetünk: tényleg nem síznek. A látványon nem segít a bor: minden elhagyatva.       

Aztán kezembe kerül a Csíki Hírlap majd a Hargita Népe, fogalmam sincs, kinek van igaza, úgy tűnik, a volt bérlőnek. De a tulajdonosnak is meglehet a maga érdeke. A feleségem radikálisabb, azt mondja, disznóság, hogy valakit, aki előre kifizeti a bért, kitúrjanak. Én nem tudom, egyik felet sem ismerem. A volt bérlőről annyit tudok, hogy kedvesen szolgálta fel az akkor is bőségesen fogyasztott forralt bort, s amikor szóvá tettem a pálya minőségét, azt mondta, jövőre jobb lesz. És jobb lett. Akkor találkoztam vele utoljára, amikor a felvonónál elmesélte hogyan robbantatta ki a gyökereket, s takarította le az egész területet. Nem hencegés: összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közt szoktam kedvenc sportomnak hódolni. De ezt a helyet azért szerettem, mert a szerény körülményeket emberi, mondhatni baráti meleg egészítette ki. 

És most ismét eszembe jut Dodiet úr. Elpanaszolta (nálunk semmi köze egymáshoz a nem-szeretésnek, s a gondok nyílt megtárgyalásának), hogy olyan nagyok a követelmények, kénytelen apró üzemét bezárni. „De nem adom el ám akárkinek! Volt itt a francia (így mondta: a francia), hogy ő megvenné. Hát ha én a Thionville-inek odaadom, az megtömi ánizzsal, s azzal meghal a termékem!” Azt hiszem ánizst mondott, de teljesen lényegtelen, hogy melyik növény, vagy adalék nevét raccsolta és hadarta, a lényeg, hogy mindennek hagyománya van, és azt tapasztalom, apró léptekben ez éltet itt mindent (természetesen, a munka mellett).

Otthon ezt nem tapasztalom, s ahogy elnézem, nem szükséges más rosszat tegyen, majd a magyarság felemészti önmagát. A világban sok helyen dolgoztam, s valószínű, itt Merzigben is addig marad a család, amíg munkaadóim ki nem jelölnek egy új munkapontot. Megbecsülik a munkám, s ezért normális életet élhetünk. De nagyon sokszor foglalkoztatott a gondolat, s egyre gyakrabban: vajon milyen lenne végleg hazatelepülni.

Csodálatosan szép napokat töltöttünk otthon, s ez – egyebek mellett – azért van, mert bár évtizedek teltek el, amióta elhagytam, én mindig otthonomnak érzem Csíkszeredát. És nem idealizálva, hanem a maga valóságában. De éppen ez a valóság az, amely megállít a végleges lépés megtételében.

Az ünnepek, a vakáció, ugyebár hamar elszállnak. Én mindenkinek dolgos, békés, együttérző gazdag esztendőt kívánok!

Szerencsésen haza érkeztünk – nappal, de éjszaka van, amikor ezeket a sorokat írom.

Zalányi György