Kiérdemeljük az autonómiát?

Sajátos történelmünk során még megvillantunk párszor, de mivel a magyarnak a szomszéd nője mindig zöldebb, mostanára sikerült osztódással szaporodva kiütnünk magunkat, még az elszakított trianoni országrészek politikai porondjáról is. Itt Erdélyben, pengeélen táncolva ugyan, még tartjuk magunkat, hála annak a földből kikapart, magasról tartott csontnak, amit autonómiának nevezünk, de lassanként akár az orrunk elé is tehetik, nem harapunk rá. Megtanultuk ugyanis, hogy az konc, nem más, mint szavazatgyűjtő csalétek, amit négyévente felmutatnak, aztán... ülsz... fekszel... ott maradsz... Pedig itt lent a nép jobban átlát a szitán, mint vezetői.

Autonómiát követelni egy olyan országban, amely uniós tagállamként is félti Erdélyt a magyaroktól, nem könnyű. Hosszú évek harca volt másoknak is; katalánoknak, dél-tiroliaknak, s ezt hajlandóak lennénk akár megérteni is, ha politikusaink megtanulnák, hogy egy lovasfogatban a „csá” meg a „hájsz” két külömböző irány. A dolgok jelenlegi állása szerint ugyanis az autonómia törekvések legfőbb gáncsolói ők maguk, hiszen a román kormányok habsburgi politikája „oszd meg és uralkodj” eddig sikeresen bevált a Székelyföldön. Mellesleg még a markukba is röhögnek, mikor egyes önkormányzatokban csupán a rivalizálás miatt az MPP- meg az RMDSZ-tanácsosok leszavazzák egymást. A politikusokat azonban mi szavazzuk meg, ők a politikai eszményeink, emberi mentalitásunk tükörképei, így hát az időjárás függvényében változó ideológiák alapján egymás torkának esni relatív dolog. Ami elgondolkoztatóbb, hogy nemcsak ideológiák ütköznek, hanem kiújult a történelmi régiók közti értelmetlen rivalizálás is, ami például oda vezetett, hogy minden kisváros színházat és egyetemi tanszéket működtet, aminek költségvetését esetenként a helyi önkormányzat nyögvenyelősen jóváhagy ugyan, de csak a „nehogy má\' a szomszédnak legyen s nekünk ne” alapon. Így legalább levesszük a kormány nyakáról a magyar egyetem, esetleg egy másik állami magyar színház terhét.

Ezeken a dolgokon viszont egy jól beérett gazdasági, politikai gondolkodásmóddal még lehet segíteni, de az egységes Székelyföld megvalósítását akadályozza még egy aprónak tűnő társadalmi jelenség, amelynek orvoslása azonban már nagyobb falat. A korábban iparosodott Marosvásárhelyen lassan általános tendenciává válik a székely gyökerek elfelejtése, Udvarhely pedig még most sem emésztette meg teljesen, hogy ősi anyaszékként csak municípiumi rangot kapott, s bár a nyílt ellenségeskedés Csíkkal szemben látszólag megszűnt, Gyergyóval egyetemben sokan még mindig egy polgárosodott „nagyfalunak” nézik a megyeszékhelyt, és miközben teljes gőzzel folyik az autonómia-térképek rajzolása, a szentgyörgyiek árgus szemekkel várják, hogy feltegye valaki helyettüka kérdést: s akkor majd ki lesz a hegy, és ki Mahomed? Ez már nem politika,hanem egy magunk alkotta örökölt, hagyatékolt szociális helyzet, és politikus legyen a talpán, aki majd úgy eteti meg velünk ezt a falatot, hogy közben elégedetten nyugtázzuk: a káposzta is megmaradt.

Katona Gábor