Újabb verseskötettel jelentkezik a csíki származású szerző

– Néhány éve – a Gyorstalpaló online póker című könyve kapcsán – még mint pókerjátékost mutattuk be az olvasóinknak, merre kanyarodott azóta az élete?

– Hét évig pókereztem, aztán kissé bele is fáradtam, kissé nehezebb is volt benne megtalálni a számításaimat, úgyhogy visszatértem a jogi pályára, jelenleg egy budapesti ügyvédi irodában ügyvédbojtár (ügyvédjelölt) vagyok. Ez a hét év elég nagy kihagyás volt ezen a pályán, a jogászközösség elvárná, hogy amint elvégezte valaki az egyetemet – vagy már előtte – elkezdjen működni a szakmában. A visszatérés nem volt egyszerű, elég sok helyre elküldtem az önéletrajzomat, interjúkon vettem részt. Aztán az egyik helyen azt mondták, hogy kreatív emberekre kíváncsiak, és esélyt adtak, hogy kipróbáljam magam a területen. Úgy látszik, hogy beváltam, mert ez már két éve volt. Ez az iroda főleg polgári joggal foglalkozik, rengeteg adminisztrációs tevékenységgel jár, minden olyasmivel, ami tőlem elég távol állt annak idején, de beleszoktam, pörgős, izgalmas a munka, élvezettel jár.

– De időközben az irodalmi vonal is ment tovább...

– Az „íráskényszeren” nem lehet segíteni, ha vannak témák, amelyek foglalkoztatnak, vagy tudat alatt munkálnak bennem. Időről időre mintha a téma harcolná ki magának, hogy igenis „törődj velem, és írjál meg engem”. Legtöbbször olyan élethelyzetekben, amikor nem is terveztem, hogy írjak, egyszer csak előjön néhány sor, és abból kibontakozik valami, amiről én sem tudtam, hogy ezt meg kéne írni. Nálam a napi rutinba nincs beépítve olyan mélyen az írás, mint ahogy az az írással foglalkozóktól elvárható lenne, de azért heti szinten rendszeresen foglalkozok, pár sort írok, annál is inkább, ha sürget valamilyen vállalás vagy határidő, tehát olyan ösztönző erő, ami hozzásegít ahhoz, hogy olyankor is „alkossak”, amikor egyébként nincs hagyományos értelemben vett ihletem. A nap viszont sosem telik teljesen irodalom nélkül, mert azért mások szövegeit szoktam olvasni. Szinte minden nap van irodalom az életemben, csak nem feltétlenül a saját dolgaim, hanem mások könyveit olvasom, vagy mások kéziratait javítom.

– Mennyire követi az ifjú szerzők megnyilatkozásait?

– Az új dolgok számomra mindig fontosak voltak. Egyrészt inspirál is, másrészt mindig örülök annak, ha valahol új értéket látok teremtődni. Hogyha egy fiatal alkotóban látom az írói, költői szellemet, akkor ösztönösen szükségét érzem annak, hogy valamilyen módon én is hozzájáruljak ennek a kibontakozásában. Nagyon sokszor a debüt rovattal kezdem egyes folyóiratok olvasását, és ha valami megérint, akkor igyekszem követni a szerző későbbi munkásságát. Számos intézmény próbál arra kísérletet tenni, hogy az ifjú tehetségeket felkarolja. A kultúra meglehetősen centralizált, úgy értem fővárosközpontú, és sokszor jelentős hátrányt jelenthet, ha valaki nem találja meg az utat a kibontakozáshoz amiatt, hogy fizikailag nincs ott, nem éri annyi hatás, nem tud annyi kapcsolatot kialakítani. Én is egy ilyen intézmény keretében (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. – szerk. megj.) próbálom a pályakezdők indulását segíteni. A szervezetről még sok szó fog esni idén, néhány szóban összefoglalva: azért jött létre, hogy infrastruktúrát, anyagi támogatást és oktatói, mentori fejlesztő segítséget nyújtson tehetséges pályakezdő íróknak, költőknek a Kárpát-medence területén. Egy év távlatából azt tudom mondani, hogy egy erős csapat jött össze, a pályakezdők műveiből összeállt antológiát hamarosan a nagyközönség is megismerheti.

– Irodalomszervezéssel is foglalkozott.

– Murányi Sándor Olivér keresett meg annak idején, amikor még a Balassi Intézetben kollégista voltam, hogy szervezzek irodalmi, tudományos esteket. Elég széles palettáról válogattam, a meghívottak kiválasztását nem politikai alapon, hanem értékek mentén próbáltuk megvalósítani. Jelenleg sajnos nem tudok rendezvényszervezéssel foglalkozni, még a saját könyvbemutatóm megszervezésére sem jut idő, de azért remélem, tavaszig összejön, hogy Csíkszeredában is bemutathassam a mostani könyvet.

– A címadó vers nagyban meghatározza egy verseskötet gondolatmenetét. Mit kell tudni a Leállósávról?

– A kötet gerince 2013-ban íródott, de lényegében az elmúlt öt év munkáját tartalmazza. Nálam valahogy ötéves periódus egy-egy verseskötet megjelenése. Az első 2006-ban jelent meg, a második 2011-ben és a harmadik 2016-ban. Ijesztő belegondolni, hogy az első és e között már tíz év eltelt. A leállósáv az a hely, ahová az ordibáló, rohanó világ elől kicsit félreállunk. Az autópályán mialatt a többi autó száguld, mi félrehúzódunk, amikor valami elromlik, vagy ha csak gyanús jeleket észlelünk. Körbejárjuk az autót, ahogy önmagunkat is megkérdezzük, hogy jó-e minden úgy, ahogy épp van, vagy esetleg be kell jobban húzni a féket, megtalálni a problémát, kontemplálni, megkeresni azt, hogy az irány, amerre haladtunk elvisz-e a célhoz, vagy érdemes lenne irányt váltani adott esetben.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy kacsintgatna a drámaírás felé is.

– Sokfelé kacsingatnék, regényt is terveztem, drámát is. Drámát írtam is, de nem lett elég jó szerintem, mert kevés gyakorlati tapasztalatom van benne, talán több kapcsolatra lenne szükségem a színházzal. Azaz, nem elég csak eljárni a színházi előadásokra, hanem mondjuk a próbákon is részt kellene vennem, hogy lássam, gyakorlatban hogyan is épül fel egy előadás. Erre most nem nagyon van időm, egyelőre egy novellásköteten dolgozok, amelyben egyperces novellák lesznek. Ezeket megírni is, elolvasni is sokkal gyorsabban lehet. A mindennapok kisebb történéseiből építkezem, közéleti dolgokból, személyes sorstragédiákból vagy örömökből. Terveim szerint egyfajta görbe tükör lenne a könyv, amelyből – egyes sorsok és egyes élethelyzetek fölvillantása révén – jól kivehető majd az az abszurd, ahogy a világ jelenleg működik.