Mesélni is tudnak a prímások

A csíkszeredai városi művelődési házban örömmel üdvözölték egymást csütörtökön a régi ismerősök, zenésztársak, előkerült a hegedű, furulya, gardon, fel-fel csendült a muzsika, és volt, hogy táncra is perdültek. Így találkozott össze a széki Filep Márton „Pali Marci” prímás, a klézsei Hodorog András furulyás, a gyimesbükki Szentes János „Postás Jancsi” prímás, a falustársa Antal Károly énekes és a csíkszentdomokosi Duduj „Malacos” Rozália ütőgardonos is. Kérésünkre meséltek, majd muzsikáltak is.

Hodorog András Klézsén (Moldva) született, a zenélést a nagytatájától tanulta 5–6 éves korában. „Azután nevelkedtünk, innen is, onnan is loptam, még ma is tanulok mindig. Szeretem, ha valakit hallok zenélni, és ha az tetszik a szívemben, ma is megpróbálom eltanulni” – magyarázta. A gyimesbükki Postás Jancsiként ismert prímás családjában nem volt zenész, mint mondta, saját magától tanult meg muzsikálni. „Nyolcadikos voltam, volt egy prímás Tarhavason, Cándura Misi, aki mondta, menjek, mert megtanít muzsikálni. Elmentem egy nap, nem húztunk egyebet, csak a Kiskalapomat... Amikor befejeztük, mondta, megyünk az istállóba, kitakarítunk a disznóknál. Aztán másnap reggel kilencre ismét hívott. De akkor is csak a Kiskalapomat... húztuk délig, majd ismét következett a disznóknál a takarítás. Egy Tohan biciklit adtam az öregnek, hogy megtanítson három nótára, de két nap alatt egy fél nótát se tanultam. Aztán többet nem mentem. Majd hívott, menjek vele gardonozni, és járjunk együtt muzsikálni. Tőle tanultam meg gardonozni, mást nem nagyon, mert annyira cifrította. Mihók (Mézes) Misi finomabban muzsikált, tőle ragadott reám. Én is sokat loptam mástól, belement a fülembe a zene, aztán kezdtem folytatni. Sajnos Gyimes völgyén prímás nincs, az öreg prímások mind kihaltak, ötvenévesen én vagyok a legöregebb.”

Antal Károly az édesapjától tanulta az énekeket. „Aztán jártam a juhokkal, tudom fújni a falevelet a szájammal, sok mindenkit megtanítottam levélt fújni, hejszát, csárdást járni. A juhok mellett a legtöbbet kint a hegyen az énektanulással és tánctanulással foglalkoztam, nem a diszkóban tanultam meg. Ezek a mai fiatalok nem tanulnak meg hejszát járni. Az asszonyok is úgy mulattak, mint mi, vasárnaponként összegyűltünk, táncoltunk” – emlékezett vissza. Mint mondta, jó lenne, ha a fiatalok megtanulnák a régi nótákat. „A fiatalok most nem törődnek semmivel, hiába mondom, gyertek, tanuljátok meg ezt a szép éneket, egy háborús éneket, az a válasz, hogy most nincs háború.”

„Pali Marci” már gyermekkorában szeretett muzsikálni. Mint mesélte, Széken régen négy-öt zenészbanda volt, kicsi korától fogva szerette őket hallgatni, nézni, sokszor még az iskolából is elszökött hozzájuk. Gyakran tartottak táncházat is, és ott ellesték a zenélést. „Úgy tanultam muzsikálni, hogy legtöbbször két húr volt a hegedűmön. Az orosztanárnőmnek, Szőcs Ráchelnek, volt egy háromnegyedes hegedűje, és ideadta, hogy tanuljak. Gondolkoztam, mit csináljak, hogy adja nekem a hegedűt, mivel négyen voltunk testvérek, nem tudták a szüleim megvenni. Hallottam, hogy a tanárnő nagyon szereti azt, aki sokat olvas. Minden héten kivettem a könyvtárból három-négy könyvet. Nem olvastam ki egyet sem. Azaz egyet, a Pál utcai fiúkat, mert az rövid volt, és az Egri csillagoknak az első lapját. Amikor vissza akartam vinni a hegedűt, mondta a tanárnő, mivel ennyit nem olvas senki, nekem adja a hegedűt” – mesélte nevetve.

Mindannyian örvendenek, hogy van egy ilyen rendezvény, ahol találkozni tudnak, és együtt tudnak muzsikálni. A 77 éves Duduj Rozáliát minden évben láthatjuk a hagyományőrzők gálaestjén. „Olyan jó érzés, amikor összetalálkozunk a régiekkel. S azt a tippet viszik, azt a jó belévaló öregséget és élvezettel muzsikálnak” – osztotta meg velünk, majd hozzátette, mindig nagy szeretettel jön ide.

„Ez a prímástalálkozó egy becsületmegadás, hogy még valaki tudja viselni ezeket a régi, ősi táncokat és ezt a műveltséget. Mert a mai fiatalság evvel nem foglalkozik. Még, ha hallják es, a fejüket elsirítik. De mi becsületben vagyunk tartva, és amíg tudjuk, viseljük. Ezért vagyunk itt” – mutatott rá Postás Jancsi. Pali Marci hozzátette, amíg a találkozó első kiadásain annyian voltak zenészek, hogy alig fértek a színpadon, most bőven elférnek. „Sajnos minden évben, amikor idejövünk, halljuk, hogy ez is, az is meghalt, egyre kevesebben vagyunk. Hála istennek vannak fiatalok, akik jönnek tanulni. Akik ezt kitalálták, jól csinálják, hogy viszik tovább.”

Muzsikálás nélkül nem tud élni – vallja Hodorog András. „Nekem nagyon tetszik a szívemben, ha valakit zenélni hallok. Ha éjszaka felébredek, hallgatkozok, hogy a feleségem alszik-e, és előveszek valamit, hogy zenéljek. Anélkül nem tudok mozogni, élni, nekem nagyon jólesik a muzsikálás.”
A széki prímás szerint a zenész örül, ha látja, hogy másoknak jó kedvük van a muzsikájától. „Mi azért vagyunk, hogy az emberek mulassanak, és amikor látjuk, hogy ők nótáznak, nekünk is még jobb kedvünk van.”

Antal Károly egy, a gyimesbükki plébánostól hallott gondolatot osztott meg velünk: „azt mondta, aki tud énekelni, az a bánatát is felejti, a jókedvűség is megvan, és a baráti szeretet is meg tud lenni. Nagyon igaza volt a plébános úrnak.”

A zenélés megnyugtat – mutatott rá a gyimesbükki prímás. „Harmadszor vagyok nős, de ez a zenélés olyan dolog, hogy megnyugtat, elfelejtesz bánatot, bút, mindenfélét, és újraszületsz. Mintha más világba kerülnél, én legalábbis helyrekerülök a muzsikától.”