Kilyén Árpád tárlata a gazdaszövetkezetnél

A házigazda Csomós Attila mérnök, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezetének elnöke megnyitó beszédében elmondta, nem az első alkalom, hogy művészi jellegű rendezvénynek ad otthont a gazdaszervezet. „Azt akarjuk, hogy tudják, mi nem csak szántóvető, állattartó gazdákkal foglalkozunk, helyet adunk a szellemi értékeket »termelőknek« is, hiszen ez is hozzátartozik a mindennapi élethez, sőt ez teszi színesebbé a gazdaemberek mindennapjait” – mondotta a szervezet elnöke.

Nagy László unitárius lelkész a festőművész életpályájáról, indulása körülményeiről beszélt. A Vadadban nyolcvannégy évvel ezelőtt született Kilyén Árpád hozza magával az üverdombi lármafák világba és a Bekecs magasságába kiáltó üzenetét, a tatárpincék rejtelmes történéseinek bizarr emlékét, a Celna-tetői boszorkányégetés máig füstölgő rettenetét, s ebben a környezetben oldódik békévé a történelem. Kilyén Árpád kipróbálta a repülést a vidombáki pilótaiskolában, aztán visszatért a földre, a fához, a természethez, s a fafeldolgozó vállalattól vonult nyugdíjba. Közben már kisgyerekkorától rajzolt, festett, s az akkori zsengéket elvitte faluja szülöttéhez, Török Pál festőművészhez, aki előbb azt mondta, nem tud semmit, utána ő maga küldte tanulni híres vásárhelyi művészekhez. Már csak ilyen az élet – egyszer fenn, egyszer lenn, de mindig kompenzál. És most itt állunk egy több mint ezer munkát számláló és tovább bővülő életmű töredéke előtt, s együtt örülünk annak, hogy a művész energiával tele, munkaképessége teljében most is alkot.

Czirjék Lajos festőművész, képzőművészeti egyesületi alelnök arra hívta fel a közönség figyelmét, milyen mesterien bánik Kilyén Árpád a színekkel, mennyire aprólékos gonddal viszi vászonra a lényeget, s mennyi előtanulmányt igénylő részletet határoz meg egy vásznon, ami arra kényszeríti a szemlélőt, hogy a művésszel együtt eredjen a részletek tudásának nyomába. Népünk történelmének nagyjairól készült kompozícióin érhető legjobban tetten ez a törekvés, a Bernády-kompozíció telis-tele van jellegzetes háztetőkkel, de a Bocskai Istvánról vagy a Himnusz születéséről készültek is rengeteg járulékos információt tartalmaznak. Érdemes figyelni arra is, milyen gyakran nyúl az erdélyi szász települések ábrázolásához. A művészt megragadja az a titokzatos, zárt és számára mégis megnyíló világ, s ezt hozza a néző elé, ugyanolyan jellegzetes meleg színekkel, mint amilyenekkel a kompozícióknál is találkozunk.

A tárlatnyitó végén szót kapott a művész, aki a rá jellemző szerénységgel csak ennyit mondott: „Annyi mindent hallottam itt és most magamról, hogy ezek után nekem már nem maradt mit mondanom. Úgyhogy nézzék a képeket, s ha kérdésük van, szívesen válaszolok.”