Hatéves kisfiú játssza Radu Afrim új darabjának kulcsszerepét

Még a premier előtt találkoztam Örssel és az édesanyjával. Egyedül jött be a kávézóba, szétnézett, és nekem szegezte a kérdést: hol van itt Emese? Miután nyugtázta, hogy tényleg én vagyok, hívta az édesanyját, de kijelentette, majd csak ő beszél. Egyáltalán nem zavartatta magát, hogy egy „postaládaíróval” beszél – szerinte ugyanis ez a foglalkozásom.

„Ilyen spontán és bátor gyerek Örs, ezért szerette a színházat is. És mindenről van véleménye” – mondja nevetve az édesanyja, Bálint Erika. Erre a találkozóra is csak azután mondott igent az édesanya, miután beszéltek a kisfiúval, valahogy így került be Örs a színházi előadásba is. „Színházi barátunk mondta, hogy gyerekszereplőket keresnek a darabhoz, és szerinte pont Örsnek való feladat ez. Megbeszéltük vele, neki volt kedve hozzá, így először képeket küldtünk róla, majd személyes találkozó is volt Radu Afrim rendezővel. Nagyon tetszettek egymásnak, pedig ugye román a rendező, Örs pedig még csak most tanul románul. Fordítottak neki, de a rendező is nagyon sok mindent megért magyarul” – meséli az édesanya. Hozzáteszi, nem csak a szimpátia játszott szerepet a döntésben, felmérték, hogyan beszél, mennyire hangosan, érthetően, mennyire emlékszik történésekre, s miután mindennek megfelelt, ő lett az előadás Robikája.

„A Waldorfba járok amúgy, nulladikos vagyok, de egy hónapig a színházba jártam. Délelőtt is, délután is” – mondja a kisfiú, aki pont mint a felnőttek a munkába, úgy járt a színházba. Bár hároméves korától nem alszik délben, ez idő alatt két próbafolyamat közt bizony aludt egyet otthon. „Elfáradtál?” – kérdezem tőle. „Hát gondolod? Háromórás előadás” – magyarázza a kicsi Örs. Közben megtudom, olyan ügyesen tanulta meg a szövegeit, hogy átírták a darabot, több monológot adtak neki, s bár az édesanya és édesapa segített neki, nem kellett megtanulnia a szöveget kívülről, mert nagy részét felvették, s az előadáson felvételről megy. Ennek ellenére Örsre ragadt a különös, sokszor furcsa, retrószöveg. Nem csak a sajátja, a próbafolyamat végére már majdnem az egészet fújta kívülről. „Az elmúlt egy hónapunk úgy telt, hogy hazajött, és folyamatosan idézett a darabból, hol ennek, hol annak a szövegét mondta fel” – meséli Örs édesanyja, s a kisfiú már idéz is nekem. „Hová rohansz? Üldöz a népszerűség?” – teszi fel nekem a darab egyik – szerinte – legviccesebb kérdését.

Persze nem ment minden ilyen egyszerűen, voltak nehéz mondatok, nehéz szavak is, Örs szerint a herbárium, Pompília, diófa és a Ginkobila levelek, meg a sárga és lila violák okozott nehézséget neki. Az édesanyja hozzáteszi, a legnehezebb mondatnak mégis az bizonyult, hogy „Azok a hetvenes évek”. „Nem tudta, hogy mik azok a hetvenes évek. Nincs, amihez kösse” – magyarázza az édesanya. Örs pedig hozzáteszi: „A hetvenes évek, azok az évek, amelyek hetvenesek. Akkor született apci. De anci már nem. Anci fiatal” – állapítja a meg a hat és fél éves kisfiú.

Örsnek amúgy nagyon jó dolga volt a színházban, minden reggel muffinnal és banánnal várták, a darabbeli anyukája, B. Fülöp Erzsébet szórakoztatta, amíg nem volt jelenete. De van fodrásza és öltöztető nénije is a színházban. „Jó az élet” – szögezi le a kisfiú. „Én csak így fekszem, veszik le a zoknim, a nadrágom, a cipőm, adják fel a ruhám, s tűntem el. Amúgy csomó finomsággal vártak, ajándékokat kaptam, és folyton csókolgattak is” – meséli a kis művész. „Nagyon el volt kényeztetve – nevet az édesanya –, tényleg sok barátra tett szert a színházban. Nagyon bátor, közvetlen, spontán kijelentései vannak. Volt úgy, hogy nem volt jelenete, bement az öltözőbe, feltett egy parókát, s úgy szórakoztatta a többieket. Élvezték nagyon, de mi kicsit féltünk tőle, hogy amikor elkezdődik a komoly munka, sok a szöveg, akkor nem biztos, hogy jól jön egy hatéves.”

A kisfiúnak azonban tetszett a színházi világ, két nap után kijelentette, hogy színész lesz – igaz, nemsokára megváltoztatta a véleményét. „Inkább rendező lennék. Neki könnyű dolga van, csak ül ott, néz minket, és mondja, hogy mit csináljunk, mintha szolgák lennénk” – vélekedik Örs, miközben az édesanyja – nem először – magyarázza, hogy bizony a rendezőnek sem olyan könnyű a dolga, sokat kell gondolkodjon, hogy legyenek a jelenetek, hogy a szomorú rész tényleg szomorú legyen, a vidám meg vidám. Nem beszélve arról, hogy az egész szöveget meg kellett írni, az is a rendező feladata volt.

Bálint Erika elmondja, bár nekik, szülőknek voltak kételyeik, egyáltalán nem bánták meg, hogy belementek ebbe. Igaz, hogy kisfiuk egy hónapig hiányzott az iskolából, hallottak olyan véleményeket is, hogy nem kellene megengedni, hogy egy ekkora gyermek este tízig próbáljon, de szerintük jó tapasztalat volt. Örs sokat tanult, és belekóstolt sok mindenbe. „Ettől még nem kell majd színész legyen” – mondja az édesanya.

Búcsúzóul egy kulisszatitokkal leszek gazdagabb és egy nagy öleléssel, amellyel a hirtelen ölembe ugró kisfiú lep meg. „Figyelmeztetlek, hogy amikor kijövök a színpadra egy lekváros kenyérrel, leülök a padra és eszem, akkor van az előadásnak vége. Akkor kell tapsolni. Amikor látod, hogy jövök, foghatsz neki” – árulja el ezt a nagy titkot Örs.