Ebből a világból kell érthető üzenetet formálnunk

– Másodszorra szerveznek alkotótábort a borospataki skanzenben. Legtöbb alkotó visszatért, néhányan kicserélődtek, mi az ami a tavalyhoz képest változott?

Gaál András: – 2009-ben még próbából hívtunk meg művészeket. Kíváncsiak voltunk a reakcióikra. Nagyon sokan elfogadták a meghívást, mert ez egy olyan hely, ahol más formában nem lehetne alkotni. Tíz nap alatt viszont meg lehet ismerkedni a tájjal és az emberekkel. Mégis úgy érezzük néha, talán még több idő kellene arra , hogy az embereket megismerjük és a lelkükbe bele tudjunk tekinteni. Második év lévén, persze már sokkal több mindent láttunk és letisztáztunk. A művészekből elmaradtak néhányan ugyan, de újak jöttek helyettük. Különben, ez más táborok esetében is hasonlóan történik. Ami fontos, hogy az a mag, amely az ilyen alkotótelepeket működtetni tudja, megszületett.

Márton Árpád: – Én azt a csodálatraméltó példát emelném ki, hogy az alkotótábort egy családi vállalkozás, nevezetesen a Szász család, és nem egy állami intézmény működteti. Hihetetlen lehetőséget adtak számunkra. Igaz, itt teljes mértékben alkotásra ösztönző és festői a környezet ami fogad, de bárhol a világon hasonló tábort lehetne működtetni. Remélem a példa ragadós lesz. Hála istennek azért, mintha Erdélyben kezdene egy érdekes jelenség kialakulni. Néhány előjel arra mutat – gondolnék itt a jelenlegi példára de a bálványosi Művésztelepre is –, hogy egyre inkább kezd visszatérni a valamikori régi művészeteket pártoló családok kora. A második világháború végéig ezeknek szerepe elengedhetetlenül fontos volt, sajnos a világégést követően nagyon sok műtárgy eltűnt, elkallódott, megsemmisült. A kérdésre visszatérve, nem is gond, hogy évről évre cserélődik néhány alkotó, hiszen ez is hozzájárul az alkotótelep gazdagodásához. Én úgy érzem, a mi célunk, hogy az ifjabb alkotókat be tudjuk vezetni ebbe a táborszervezési folyamatba, mert lassan el fogunk tűnni. Legyen példaértékű az utókor számára, hogy miként gyűjtöttünk embereket egymás mellé. Szerintem itt nincs sem kis, sem nagy művész, mindenki egyenrangú. Majd a falon dől el, hogy ki mit látott ebből a tájból, és hogyan szűrte át ezt az alkotói énjén.

– Fotóművészeket is meghívtak, arra gondoltak, hogy a képzőművész egy kicsit megszűri a valóságot és láttat, a fotós meg dokumentál?

G. A.: – Ez nem egy mai gyakorlatunk, hogy fotósokat hívunk meg. A Szárhegyi Alkotótelepre is mindig meghívtunk egy párat. Én 1972-ben Hajdúböszörményben láttam először ezt a módszert. Oda hét-nyolc fotóművészt hívtak meg. Eljöttek Ausztriából, Németországból és Franciaországból is. Egy ilyen művésztelepen a fotósok viszik a hírt, ők küldik el a fényképeket az újságoknak és a szakmai lapoknak, a leghitelesebb dokumentálók. Másfelől portrékat készítenek, alkotás közben örökítik meg a művészeket, így a folyamat megfogható, ugyanakkor a katalógusok, albumok formájában is átörökíthető. Ez főleg a későbbikben – amikor a tábor, húsz harminc éves lesz – válik elengedhetetlenül fontossá. Persze, emellett fontos az utókor számára a művészek életrajzát és műveinek jegyzékét is összeállítani.

M. Á.: – Ehhez már nincs is mit hozzáfűzni. Inkább azt emelném ki, hogy engem ez az értékmentés ragadott meg, ami itt zajlik. Rengeteg helyről összegyűjtötték ezeket az épületeket, régi házakat, bútorokat. Legtöbbször az eltüzelés sorsára jutó értékes emberi alkotásokat, „kordokumentumokat”. A múltat sűrítve itt megtalálhatjuk. Célirányosan csaltak ide. Egyfelől olyan házikókban lakunk, és alszunk mint őseink, de ugyanakkor központi fűtésünk is van. Egy egészséges kiegyezés ez a dolgokkal. Látjuk, tapasztaljuk múltunkat, de ugyanakkor a jelenkori kényelem igényei is ki vannak elégítve. Az emberben olyan gondolatok támadnak, hogy bár lenne az ilyen típusú emberekből – mint a mi házigazdáink – több példány.

– Említették, hogy a táborral együtt fiataloknak szeretnének bizonyos alkotói hitvallást és tapasztalatokat átadni...

– G. A.: Mi emberi dolgokat szeretünk alkotni. Ötven év távlatából én – a világot körbe járva és Párizs galériáit is megtekintve – úgy látom, hogy csak az maradandó, ami emberi, emberközeli. Hiába rajzolok három négyzetet, vagy bekenem a papírt olyan módon, ahogyan ezt előttem még senki sem tette. Ezek csak játékok a felülettel, melyek, többnyire a divat hatására születnek. Ezért művelik olyan előszeretettel ezt a fajta munkát a fiatalok. Az idő azonban mindent kiseper. A reneszánszban nemcsak Michelangelo vagy Leonardo élt. Rengeteg művész tevékenykedett akkoriban, de közülük csak négyen, öten ismeretesek manapság. Ha az ember olyasmit alkot, aminek lelke van, az fennmaradhat.

M.Á.: – A fiatalokat azért kell bevonni, mert meg kell találni az utat, hogy ebből a 21. századi, többé- kevésbé a maga archaizmusában élő világból mit őrizzünk meg, és mit vigyünk át képzőművészetekbe. Egy nyugatnémet faluval nem lehetne sohasem Borospatakát összehasonlítani. A nyelvünkben, zenénkben is sok-sok változás történik, mégis mindig felbukkan egy „de”, amelyet nem szabad átlépni, megváltoztatni, megtörni. Ha ebből a világból alkotásainkkal egy érthető üzenetet formálunk, akkor elértük célunkat, s kutyakötelességünk ezt a célt hajtani, megvalósítani. Bartók bevitte a népzenét a komolyzenébe. Ez ettől még európai maradt, ő tette azzá. Ugyanakkor megőrizte a zene eredeti magyar lelkületét is. Genetikailag a kultúra belénk van kódolva, hát ezt fel kell használnunk. Butaság lenne, ha nem így tennénk.

A táborban résztvevő alkotók: Antal Imre, Balási Csaba, Bálint Zsigmond, Bajkó Attila, Botár László, Gaál András, Holló Barna, Kákonyi Csilla, Köllő Margit, Kristó Róbert, Magyari Márton, Márton Árpád, Nagy Előd, Orth István, Simó Enikő, ifj. Szász István.