Korosodó bajor a gallok földjéről

Viszonylag olcsó és népszerű járgány az erdélyiek körében is

Az előzmények ismerete nélkül valószínűleg megkérdőjelezhető lenne az épelméjűségem, de a dolog nem ilyen egyszerű: november közepe táján kaptam egy meglepő telefonhívást évek óta Franciaországban munkálkodó apámtól, hogy egy fehér bömös boldog tulajdonosa lehetek, amennyiben hajlandó vagyok elhozni azt az öreg kontinens majdnem legnyugatibb pontjáról. Autókat tesztelő, de saját verdáról még csendes éjszakákon sem álmodó fiatalként érdekelt a dolog, bár az életünk egyik nagy útelágazódásakor gyakorlatilag megszűnt apa-fia kapcsolat és az azóta eltelt tizenegynéhány év kinevelte belőlem a szükségtelen naivitást és megölte a talán soha nem is létezett bizalmat, így meglehetősen szkeptikusan álltam a dologhoz – pláne, hogy hosszú időn keresztül évente kaptam egy-egy hasonló, értelmetlen telefonhívást, elméletben volt már Citroen Xantiám és C-osztályos Mercedesem is. Most meg egy bömös? Nem vagyok én feltűnési viszketegségben szenvedő hétvégi diszkóvitéz, aki maximumra tekert electro zenével és részeg pajtásokkal dönget a város között, arról nem is beszélve, hogy úgy gondoltam, hat henger kétezerötszáz köbcentijének torkossága messze meghaladja a magamfajta szerény pénzügyi körülmények között tengődők anyagi keretét. No de egye fene alapon adtam egy esélyt, elvégre előfordulhat, hogy aki ajándék lónak vermet ás, az aranyat lel.

Jellegzetesség – a zöld csomagtartófedél az eredeti horpadása miatt került fel

A Brassótól Rennes-ig tartó, negyvenöt órás buszozás felejthetetlen élményeinek részleteitől egy osztrák benzinkútnál elfogyasztott melegszendvics okozta hálátlan gyomorrontás miatt is megkímélem az olvasókat, meg amúgy sem akkora királyság negyven, intenzív fizikai munkától megizmosodott országunkbeli ember között egyedüli székelyként pisolyogni hat államon keresztül. Azonban annak a tragikomédiának a viszontagságait, ami Bretagne régió fővárosába érkezésétől várt, semmilyen többezer kilométeres agonizálás nem múlhatta volna felül.

Bömös egy harmadrendű francia út mellett. Itt még eredeti fényszórókkal, tisztán

A pánik első jelei akkor mutatkoztak meg rajtam, amikor Rennes buszpályaudvarán a hajnali ötre megbeszélt találkakor senki sem fogadott – mint kiderült, az autó eleje a hozzám vezető úton megmagyarázhatatlan, erőteljes rezgésbe fogott, így jó háromnegyed órás késéssel vehettem csak először szemügyre jövőbeli kincsem. A sötét és az út fáradalmai akkor még egy külsőre tip-top állapotban levő autót láttattak, de a bizsergető megelégedettség az első ötven méter után szanaszét foszlott, amint hatvanra gyorsítva az amúgy is émelygő belsőm minden apró részét összekavarta az első kerekek irányából érkező brutális remegés, a halláskárosodást előidéző borzalmas hangokról nem is beszélve. Szállásomra érve erőltetett, szende mosollyal, de leplezhetetlen hányingerrel szálltam ki, már akkor éreztem, hogy az ingyenautó sokhavi székelyhonos honoráriumomat fogja elnyelni.

Másnap már komoly brainstorming folyt a meglehetősen balesetveszélyes vibrálás lehetséges okairól, jómagam igazi pesszimistaként az alsó-lengőkar sérülésére gyanakodtam, noha titkon pislákolt bennem a remény, hogy egy egyszerű centírozás orvosolni fogja a problémát. Aztán észrevettem, hogy hiányzik az egyik jobb első kerékrögzítő csavar, így a kerekekre jutó egyenletes súlyelosztás hiányára gyanakodván, belevaló amatőrként bal oldalt is kivettem egyet, végülis teljesen mindegynek tűnt, hogy a remegéstől szakadnak-e le az első kerekek vagy a nem megfelelő rögzítéstől. A probléma természetesen nem szűnt meg, így az előzetesen felállított – tetemes költségekkel járó – sérült lengőkar, kopott szilent, esetleg kopott kutyacsont-gömbfej diagnózis sziklaszilárdan állt tovább. Következő lépésként az előző tulaj által ingyen adott két pótalufelit próbáltuk ki, s láss csodát, az utolsó variációnál a bömös még százharmincnál is vibrációmentesen hasított a francia autópályán. A galibát okozó, deformálódott felnit kidobtuk. Egyik probléma kipipálva.

Mintha itthon lennénk – a francia régió utoljára négy éve látott havat, akkor is negyedekkorát

De a sikerélmény csak másnapig tartott, ugyanis Nyugat-Európa váratlanul fehérbe öltözött, így pedig a 205/60 R15-ös, simára kopott nyárigumikkal színtiszta öngyilkosság lett volna nekivágni a hazavezető útnak. Ám Google a barátunk, s mivel egyetlen francia gumikereskedő sem rendelkezett a fenti méretű abronccsal, kénytelenek voltunk az interneten Németországból rendelni négy vadiúj – helyesbítek, újrafutózott – téligumit. Lelkiekben felkészültünk az idegen földön töltendő Karácsonyra és Újévre, hiszen a legoptimálisabb esetben is tíz munkanap alatt ért volna hozzánk a szállítmány – ehhez képest a hétfő este leadott rendelés csütörtök délutánra megérkezett.

Életmentő „ajándék” Németországból. Még a gumis sem gondolta volna, hogy újrafutózottak

Pénteken már téligumikkal fordítottam keresztbe a hátsókerekes, száztizenöt lovas dízelt egy szűk francia úton (a keresztben autózás élményeivel azóta is ismerkedek, valahányszor alkalmam adódik nagyobb nyílt, forgalommentes területre beszabadulni), szombatra tettük az indulást, olybá tűnt, hogy kész, a gondjaink megoldódtak, száguldhatunk nyílegyenes autópályákon egészen Budapestig. Lecseréltük az első fényszórókat, összepakoltunk, laptopon megnéztem a kedvenc sorozataim utolsó hátramaradt részeit is, majd alvás.

Nem kevés, de a motor 150.000 kilométernél cserélve volt

Szombat reggel jött a következő nem várt probléma. Ablaktörlő nélkül maradtunk. Égetett az indulási láz, de fel sem merült, hogy hóban, latyakban kilátás nélkül elinduljunk. Mintha szándékosan tréfálkozott volna velünk Treasure (ez lett a 325 TD beceneve), kontakt után működtek az ablaktörlő lapátok, majd ha leállítódtak, fél perc eltelte után nem lehetett visszakapcsolni őket. Kontakt le, majd vissza, újra végezték a dolgukat, néhány másodperc elteltével ismét csend. Ha bekapcsolva maradtak, nem álltak le, de azt azért mégsem akartam bevállalni, hogy kétezerkilencszáz kilométert folyamatosan működő ablaktörlőkkel húzzak le – a másik opció ötletén, hogy száznegyvenes német autópályatempónál le- és visszakapcsoljam a motort, csak kínosan röhögtem.

Szombat reggeli indulás – az ablaktörlőknek hála az utca végétől csak idáig jutottunk

Nosza, uccu neki, türelmetlenségünkben lebontottuk a kormány alatti takarót, a kábelrengetegben kikerestük az ablaktörlőt működtető vezetéket, átkötöttük legalább húsz különböző módon, különböző helyekre (szivargyújtó, ablakmosó stb), de semmi. Biztosítékcsere, szenvedés, kétségbeesettség, mérgelődés, szitkozódás. Képtelenek voltunk beazonosítani a probléma forrását. A reggel hétre tervezett induláshoz képest délután négykor még mindig az autó körül tébláboltunk, az autóvillamos műhelyek csak előzetes programálással tudtak volna fogadni, valamikor hétfőn. Aztán elővettük a régi ladások, daciások által minden bizonnyal jól ismert módszert: közvetlenül az ablaktörlő motorjától és az akkumulátorról bevezettünk egy-egy kábelt az utastérbe, amiket egy villanykapcsolóra kötve tudtuk ki-be kapcsolni a lapátokat. Írtózatos gányolás, a bömös megcsúfolása, az tény, de nagyszerűen működött.

Szigetelőszalag, kábelek, villanykapcsoló a középkonzolon. Az mp3-as CD-lejátszó bal oldala nem fért bele az üregbe

Délután ötkor, útra készen, őszinte mosollyal a nyúzott arcomon végre elszántan indítóztam – csupán azzal nem számoltam, hogy az álló motor melletti több tucat ablaktörlőpróbálgatás leszívja az aksit. Enyhe agyvérzés kerülgetett, míg kerítettünk egy töltőt, amit közvetlenül rádobtunk az aksira. Félóra töltés után aztán valahogy beröffent a hatalmas blokk, volt működő ablaktörlőnk, rövid- és hosszúfényünk, irányjelzőnk, megfelelő abroncsaink, indulhattunk.

Hátul, a csomagtartó alján található az indulás előtt sikeresen lemerített aksi

Hajnalban már Strasbourgot elhagyva haladtunk Németország fele – bevallom, voltak némi félelmeim a német autópályákon száguldó, hírhedten elmebeteg sofőrök miatt. Ennek ellenére az egész út legélvezetesebb szakasza volt az a párszáz kilométer, ami alatt nem meghunyászkodó kiskutyaként sunnyogtam a külső sávon, hanem kihasználva a hat henger bődületes erejét toltam neki rendesen – s még így is meglepődtem néhány beazonosíthatatlanul gyorsan elsuhanó autón.

Az útvonal. Próbára teszi az embert

Ausztriában újra előjöttek az ablaktörlő gondok, igaz, ezúttal a lapát készült megszabadulni a törlőgumitól, ezért igyekeztem minimálisra venni a használatát. Végül, úgy két tucat benzinkútnál való megállást követően találtunk BMW-re is passzoló lapátokat, melyeknek a rögzítőit sikeresen eltörtük – azóta is úgy vannak, bármelyik pillanatban leeshetnek. A legnagyobb poén mégis az, hogy több mint kétezer kilométeren és három országon át egyetlen letérőt sem tévesztettünk el, míg Magyarországon kétszer is eltévedtünk. Durva. Bár nem annyira, mint az, hogy az ártándi (Bors) határátkelő előtt öt kilométerrel radarba futottam.

Nagyváradtól hazáig meglepően eseménytelenül telt az út, néhány kialvatlanság okozta hallucinációt leszámítva. A koffeintől és taurintól betegen pörgő testemben az agyam a város közötti hazavezető utat is alig találta meg, azóta is meglep, hogy egyben és életben vagyok.

Autóm jövőbeli sorsa egyelőre ismeretlen. Mióta Székelyföldön tartózkodik, csak úgy zabálja a pénzt. Fagyállócsere, indítóspray – mert hát az öreg dízel, ami mínusz három foknál hidegebbet soha nem élt, önszántából meg se kísérli a beindulást –, akkutöltés, gázolaj, a minap elromlott blokkolásgátlóról és a nem működő első elektromos ablakemelőkről nem is beszélve, tavasszal pedig a rozsdamarta felületek újrafényezése... Nem olcsó mulatság. De mindezek ellenére szeretem. Igazi autó, amivel törődni, foglalkozni kell, még ha szenvedést is okoz. Imádom a hat henger hangját, kétezer fölé kihúzva elképesztő élményt nyújt. Ja, és azt nem is említettem, hogy a majd’ háromezer kilométeren átlag 7,3 liter gázolajat szürcsölt be százon. Télen. Javarészt autópályatempónál. Melyik mai korszerű, hasonló méretű dízel tudja még ezt?