Kisautó nagy reményekkel

Alakul a Renault új egységes márkaarculata, a könnyű felismerhetőség jegyében rajzolt Clio határozottan viszi tovább a DeZir koncepció alapvető vonásait: markáns orrkiképzés, hatalmas márkajelzés és íves, domborodó, de nem eltúlzott oldalfelületek. Persze, azért a franciák is összehalásztak a konkurensektől néhány jó megoldást, elég a hátsó ablakkeretbe illesztett ajtókilincsre (Seat Leon) vagy az Alfa Romeó-s fenékre gondolni, de a tizenhat hüvelykes, kéttónusú alufelnik esetében sem beszélhetünk saját ötletről – az összkép valamiért mégis egyedinek, kisautók között is üdítőnek hat.

Megpuhult műanyagok

A beltér kontúrjait a Renault már rá merte bízni a saját tervezőire, akik nem is okoztak csalódást: a vezető körüli rész egyszerű, letisztult egységekből épül fel, a kontrasztos – vörös-fekete – színösszeállítás pedig vadsággal ruházza fel az utasteret – azt az lakályos „odút”, amelynek hátsó fertályába azért égimeszelőket nem érdemes száműzni. A Clio csomagtartójának tervezésekor meglepő „bőkezűséget” engedélyeztek a mérnököknek, kategóriájának élvonalába tartozó, 300 liternyi „cuccot” lehet az ötödik ajtó mögé pakolni. 

A kezelt műanyagok megpuhultak, érezhetően jobb lett az anyagválasztás, és nincsenek hanyagságra utaló, egymástól elálló illesztések sem. A műszerfal egyértelműen a Fluence digitális-analóg „hibrid” gondos továbbfejlesztése, a süllyesztett, vastag krómkeretes számlapok és a nyújtott sebességmutató kifejezetten jól is mutat. A középkonzolon alig találni néhány gombot, és CD-lejátszó sincs – „zenélni” USB-ről és auxiliary-csatlakozóról lehet. Az autóipar rohamos fejlődését bizonyító „lemezmentes” középkonzolra egy hét hüvelykes érintőkijelzőt illesztettek, ezen érhetők el a különböző, navigációval, telefon-összekapcsolással és zenelejátszóval kapcsolatos beállítások.

Szükség lenne több erőre

A motorvariánsok listáját nézegetve erős hiányérzete támadhat a vásárlónak: a külcsínnek teljesen ellentmondva csupán kilencven lóerős a „legvadabb” változat (Energy dCi és TCe), a gyengébbek pedig alig 75 lovat tudnak mozgósítani (1.2 16V és 1.5 dCi). Nagyon hiányzik az 1.2-es turbós benzines vagy az izmosabb másfél literes dízel, noha valószínűleg a későbbiekben ezeket is bevetik (a brutális, kultuszautóvá vált Clio V6-ról – sajnos – nem is álmodhatunk).

Az elöl MacPherson hátul csatolt hosszlengőkaros konstrukciójú felfüggesztés viszont kellemesen feszes – alig kell a kanyarok előtt elvenni a gázt, ha felsőbb tartományokba tornáztuk a sebességmérő mutatóját. A fékrendszer teljesítménye is rendben van, szükség esetén agresszívan lassítják a mindössze egy tonnás testet – annak ellenére, hogy egyszerű hűtött tárcsa- és dobrendszer dolgozik a könnyűfémfelnik mögött. Az autó legellentmondásosabb része az ötfokozatú váltó, az egyébként jó megvezetésű, tökéletes fogású sebváltókar valahogy nem találja a helyét a fokozatokban – új autóhoz képest meglehetősen kotyog.

Ára van

Az alapfelszereltség „hozzávalóinak” kiválogatásakor érdekes módszert alkalmaztak a franciák: alapáron (Authentique) jár a cruise control, az első elektromos ablakemelők, LED-es nappali menetfények, osztottan dönthető hátsó ülések, fűtött elektromos visszapillantók és emelkedőn elindulást segítő rendszer (HSA) – olyan tételek rovására, mint a légkondi vagy ködlámpák, amely csak a második felszereltségi szinttől (Expression) járnak. Ezek közül néhány kihagyásával akár ezer eurót is húzhattak volna a „fapados” kivitel kevéssel több mint tízezer eurós árcéduláján.

Ettől függetlenül – a nagyon eltalált formaterv miatt is – szinte kizárt, hogy vásárlókat veszítene az egyébként továbbra is zsugorodó európai piacról a népszerű Clio. Kétségtelenül gyönyörű, elődeihez képest sokat javult a minősége, mégis, egy picit „ügyesebb” autót vártunk. A felmerült „hiányosságokat” előbbi-utóbb úgyis kompenzálja egy erősebb aggregát, és akkor a kisautó maradéktalanul beváltja majd a hozzá fűzött nagy reményeket...