Megnézni és megszeretni – A király b-b-beszéde

Albert, az Egyesült Királyság hercege a birodalom nagy szégyenére dadog. A tény maga nem is lenne problémás, ha bátyja lemondása után nem kellene felvállalnia a királyság sorsát. Úgy tűnik, semmi sem alakul jól: a Bertie-nek becézett herceg még saját lányainak sem tud dadogás nélkül mesét olvasni, az 1925-ös Királyi Világkiállításon nyújtott beszéde pedig kudarcba fullad.

Elkeseredésében Albert, felesége kérésére, a legvalószerűtlenebb helyen keresi a segítséget: a sikertelen színészből logopédussá vedlett ausztrál Lionel Logue-ot (Geoffrey Rush) keresi fel, hátha ő majd megoldja a nyelvét. A nem hagyományos módszereiről ismert „doktor” rendkívül bogaras, de Albert sem tud veleszületett sznobságából engedni. Kettejük kapcsolata így sem minden feszültségtől mentes, azonban amikor a jó doktor a nyelvi mögötti pszichológiai problémákat kezdi feszegetni, a herceg, messzemenően nem előkelő pozíciójához méltóan, ordítozni kezd. Logue nem adja fel, az „én játékom, az én kastélyom, az én szabályaim” kijelentéssel tovább nyaggatja a trónörököst.

A logopédus módszerei innovatívak: káromkodásra biztatja (hisz furcsa mód, indulatai közepette Albert nem dadog), illetve énekelteti (életének különösen traumatikus pillanatait felemlegetve a herceg szava is elakad) a pácienst. Logue meggyőződése ugyanis, a herceg hitetlensége ellenére is, hogy senki nem születik ilyen jellegű problémával, tehát ifjúkori trauma kell legyen a dadogás oka. Az ilyen módon pszichiátriai ülésekké alakuló találkozások során kiderül, Albert elhanyagolt, sokszor bántalmazott gyerek volt (a herceg balkezes, de tekintve, hogy ez rossz ómennek számít, gyerekkorában a jobb kézzel való írásra kényszerítették). A sznobság maszkja alól így bukkan ki az önbizalomhiányos, gyáva, barátok nélküli férfi képe, akinek legnagyobb félelme, hogy az utókor csak „dadogós B-B-Bertie-ként” fogja emlegetni.

A felvázolt történet, főként a remek forgatókönyvnek köszönhetően, zseniális. David Seidler, aki maga is dadogott gyerekkorában, harminc évvel ezelőtt fogott neki a sztori megírásának, akkor az Anyakirálynő áldását is kérte a munkához. II. Erzsébet azonban kérte, hogy míg ő él, az eset ne kerüljön a filmvásznakra, hiszen számára túl fájdalmasak az emlékek. Seidler bele is ment az egyezségbe, arra valószínűleg már nem számítván, hogy a királynő 101 évet fog élni.

A remek nyersanyag azonban megfelelő színészi játék nélkül nem működne. Itt jön be a képbe a Jane Austin-szerelmesek által Mr. Darcyként elhíresült Colin Firth, aki a szereppel már második Oscar-jelölését érdemelte ki. Nem lehet könnyű megtanulni dadogni, de Firth olyan beleéléssel és gyötrődéssel formálja a szavakat, süllyed önsajnálatba és fitogtatja felsőbbrendűségét, hogy kétségünk sincs elkeseredése jogossága felől. A rendező, Hooper egyik mesteri húzása a rögtön a film elejére bevágott wimbledoni beszéd: Albert kínokban valósággal kiköpött szavai között az akkor még gyerekcipőben járó mikrofon bezúg, és a ködben várakozó tömeg keménykalapja alá rejti rosszalló tekintetét. A modern kor küszöbén álló királyság dilemmáját az „öreg király” fogalmazza meg igazán találóan: elmúlt az idő, amikor a királyi családnak csak jól kellett kinéznie, most már jól is kell hangzania.

Albert bátyja, a trónról lemondó VIII. Edward azonban nem „hangzik jól”: kicsapongó életmódjának, nem megfelelő feleségválasztásának köszönhetően öccsének adja át a koronát. Ezen a ponton, hosszas előkészület után, jön el a film kicsúcsosodása, amikor az újonnan megkoronázott „B-B-Bertienek” mikrofon elé kell állnia, hogy bejelentse, Anglia hadba szállt a Herr Hitler vezette Németországgal. A kritikus pillanatban azonban a logopédus, immár jó barát ott áll a király oldalán, és nonverbális tanácsokkal segíti páciensét.

Az eddig hibátlan produkcióban Hooper ezen a ponton elhasal, hiszen az Oscar-láz vakító fényében Albert szavait felemelő, momentumot keltő szimfonikus zenével dúsítja. Nem ez a film egyetlen bakija, hiszen az Edwardot játszó Guy Pearce túl fiatal szerepéhez, és a jövőbeli királynőt játszó Helena Bonham Carter a háttérbe szorul, mégis a rendező ezen, nagyra, epikusra vágyó húzása szúrja leginkább szemünket.

A díjkiosztó szezon nagy reménysége, eddig legtöbbet bezsebelt filmje, A király beszéde mindezektől függetlenül kifejezetten jól sikerült alkotás, nyugodt lélekkel ajánljuk megnézésére és újranézésre.