Kétórányi tömör agytorna: Shutter Island

Hány olyan könyvadaptációt láttak eddig, amivel tökéletesen meg voltak elégedve, mert úgy gondolták, hogy a rendezőnek sikerült az író minden rejtett kis gondolatát átültetnie a vászonra? Nem sokat, gondolom. Tévedés ne essék, ebben a felgyorsult, rohanó, folyton időhiánytól szenvedő világban valószínűleg hiába javasolnám, úgyis kevesen vennék kézbe Dennis Lehane Vihar-sziget című könyvét. Pedig megérné. Ha másért nem is, csak hogy igazat adjanak nekem egy dologban: a Shutter Island tökéletes példája a mesterien megfilmesített könyvnek – megvan benne minden apró részlet, de a parányi, bravúros rendezői változtatások a néző számára egy még kivételesebb, különlegesebb történetet eredményeznek.

Ezt a filmet lehetetlenség röviden jellemezni. A Kafkához illő abszurditásoktól kezdve a Truman Show (Jim Carrey) és a Gothika (Halle Berry) bizonyos elemeinek elegyén túl egészen a film teljes hosszán végigáradó Hitchcock-befolyásig minden komponens elképesztő precizitással van egymáshoz illesztve. Ki merem jelenteni, hogy ez a legjobban megépített pszichológiai thriller a Bárányok hallgatnak óta. De ettől függetlenül a géniusz Martin Scorsese rendező remekművét nagyon óvatosan kell nézni.

Hogy miért? Mert ez nem az egyszerű, kikapcsolódási céllal moziba járók filmje, minden percben dolgoztatja az elmét és végig leköti a figyelmet. Felejtsük el a vécére kisurranást vagy a „hamar írok egy sms-t” pillanatokat, ez nem egy valóságtól elrugaszkodott, boldogtalankodó tinédzserek gusztustalanul véres halálát elénk táró történet, hanem egy millió darabból álló kirakós, ami megoldásához a kétórás film minden másodpercére szükség van. A sok trágyahorroron edződött nézők egy részének pedig pont emiatt nem fog tetszeni.

A főszereplő Teddy Daniels rendőrbírót alakító Leonardo DiCaprio színészi alakításában egy fikarcnyi hiba sincs, és nagyon szomorú, hogy pénzügyi okok miatt az eredeti, 2009. október 2-i premiert 2010. február 19-ére halasztották, gyakorlatilag megfosztva az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia által eléggé fekete bárányként kezelt színészt egy esetleges Oscar-jelöléstől – és akár díjtól.

Mert ekkorát alakítani csak egy hozzá hasonló született tehetség képes. Teddy egy II. Világháborút megjárt veterán, aki 1954-ben társával, Chuck Aule-vel (Mark Ruffalo) a Vihar-szigeten működő, elmebeteg bűnözőket gyógyítani próbáló Ashecliff Kórházba látogat egy Rachel Solando (Emily Mortimer) nevű beteg szökésének ügyében. A film hibátlan megkomponáltságát jól illusztrálja, hogy képes már az első percekben megindítani a nézőben a spekulációt: itt valami nem stimmel, semmi sem az, aminek látszik. A cselekmény előrehaladtával a közönséget pedig újra meg újra ugyanabba a csapdába ejtik: elhitetik velük, hogy megoldották a cselekményt, kibogozták a szédítő fordulatok és csavarok végeláthatatlan csomóját, de valamennyiszer csalódniuk kell: a puzzle darabjai egyáltalán nem biztos, hogy oda illenek, ahova a néző előzőleg gondolta.

A lineáris történetet gyakran szakítják meg visszautalások, úgynevezett flashback-ek, amik segítségével Teddy, a zseniális, mégis ijedt, az igazság után csillapíthatatlanul szomjazó nyomozó személyiségét lassan össze tudjuk rakni. Ugyanakkor a hely, a sziget minden részlete az ismeretlentől való félelmeinkre hat: a világítótorony, a legveszélyesebb bezártaknak otthont adó erőd, a sziklák barlangjai mind-mind hatalmasak, mégis klausztrofób érzést és elszigeteltséget árasztanak magukból. Van még ahová felnőniük a Michael Bay-féle agyonsztárolt rendezőknek.

Ki lehet a 67-es páciens? Mi az összefüggés az alábbi nevek között: Edward Daniels, Andrew Laeddis valamint Rachel Solando és Dolores Chanal? Mi történik a világítótoronyban? Számtalan kérdés, amik megválaszolására csak egy mód van: a mű megnézése. Akár többször is.

És meglátják, hogy ez a film mennyire pimaszul játszik az elmével, mennyire hűen mutatja be milyen esetlenek, kiszolgáltatottak, végtelenül naivak tudunk lenni. Elgondolkodtat a valóság valódiságáról. Higgyék el, a film végén minden egyes agysejtjük izomláztól sikítva próbál majd görcsösen a racionalitásba kapaszkodni, miközben attól rettegnek, hogy mi van, ha a való életben sem az semmi, aminek látszik.

Vajon nem vagyunk-e mi is mindannyian egy Viharsziget-féle izolált hely lakói, akiknek igazából semmi más feladatuk nincs, csak hogy szerepet játszanak az őket irányító istenek szórakoztatására?