Idegen lényt pajtásnak – Paul

Az evolúciós előny többek között végtelenül kiforrott szarkazmussal jár – a film szerint

Ronda, gusztustalan idegen lények lenyűgözőnek és páratlannak hitt Föld-leigázási kísérleteit bemutató filmeket „vizionárius” alkotók nagyrészt igénytelen formákban már számtalanszor a nézők elé dobtak, mivel az „egyedül vagyunk-e az univerzumban?”, emberemlékezet óta aktuális kérdés fiktív, mozivásznas megválaszolása mindig eleget hozott a konyhára ahhoz, hogy újabb és újabb milliókat befektetve megpróbáljanak még több pénzt lehúzni szegény naiv nézőkről. Azzal szerencsére többen is tisztában vannak, hogy a blockbuster óriások legtöbbször csak látványvitéz, plebejosz előtti vörös kendő lengetések degenerált cselekménnyel, amik fél percbe összesűrített és YouTube-ra kipakolt, mindent elsöprő izgalmak illúziójával kecsegtető előzetesekkel hülyítik a népet a mozik pénztáraihoz.

A Paul végre kivétel, már ami véres megszállást és a hardcore-marketinget – no meg ennek egyenes következményeként a kasszasikert – illeti.

Kocka örömünnep – Comic-Con

Simon Pegg és Nick Frost neve talán csak az igazán moziőrültek számára mond valamit, holott a két brit srác valóságos tébolyodott zseni, akik egyfajta szigetországbeli sztereotípiát is képviselnek: vörös haj, melaninszegény, fakó bőr, szerteálló fogazat. Korábbi mozijaik – Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead) és Vaskabátok (Hot Fuzz) – szűkebb, de népes rétegeken belül aratott sikerei is a kiválóan összerakott együgyűségnek köszönhetőek, és ezúttal a tipikus brit humor észak-amerikai környezetbe való átültetésével a srácok újból létrehoztak egy olyan filmet, amely egyszerűen túl kretén ahhoz, hogy ne legyen szerethető.

A két karikatúra-szerű, képregény- és földönkívüli élet rajongó a csodás Egyesült Államokba utazik, hogy végigjárják a híres és vitatott, idegen lények látogatta „zarándokhelyeket”, ám a laza kalandnak ígérkező kirándulás többször is nemvárt fordulatot vesz.

Félelmet nem ismerő, vérszomjas földönkívüli? Épp ellenkezőleg

Graeme és Clive (Simon és Nick) egy magányos úton találkozik a goromba, irónikus, fekete humorban igencsak bővelkedő apró lénnyel, Paullal, aki hazajutása érdekében szívességet kér a két kockától. Azzal persze számolni kell, hogy űrlények földi flangálását bizonyos titkos ügynökségek nem nézik jó szemmel, nem is csoda, hogy a trió – mely idővel kvartetté bővül – életveszélyes helyzetek tucatjaival kénytelen megküzdeni a cél eléréséért. De egy különleges, életreszóló barátságért bármit...

A főszereplők profizmusát és összeszokottságát bizonyító, ügyes öniróniával is meg-megfűszerezett történet sehol nem botlik az unalom lábába, igaz, ehhez a néhol egyhangú utazást folyamatosan megtörő, kólakiköpő beszólások is hozzájárulnak. Az ilyen stílusú filmek termelik ki az igazi egysoros, jövőbeli szállóigék tucatjait – mert ugy-e, hogy senki nem emlékszik például egy Jakesully „beköpésre” sem?

Számítógéppel megjelenített főszereplőnk mögé jobb hangot nem is találhattak volna. Seth Rogen flegmasága tökéletesen egészíti ki a hibátlan CGI-mimikát, hiteles, lelket ad valaminek, amiről tudjuk, hogy igazándiból nincs is ott. Meglepően realisztikus.

Komikus arcok, ismerős feliratok – a mozi rengeteg utalást tartalmaz a sci-fi és képregény klasszikusokra

Könnyfakasztó kiparodizálás mögé bújtatott kényes kérdések azért itt is felmerülnek, hiszen idegen civilizációk léte a konstipált, szemellenzős teremtéselmélet-mániások rémálma. A film története nem is siklik át eme fontos tény fölött, habár a darwini-elmélet igazolását talán túlságosan is egyoldalúan – de legalább a rekeszizom nagyfokú igénybevételével – közelíti meg.

Igaz, hogy valóságalapról beszélni nonszensz egy földönkívüliről szóló, brit főszereplős komédiában, de Paul valahogy a néző elérhető közelségébe kerül. Nem lövell acélt átégető savat vagy ültet apró idegent emberek hasába, nincs szuperpontos, lézercélzós fegyvere és igényes rasztája, csupán bohókás rejtőző- és az evolúciós előnyével járó gyógyító képessége. No meg humora. Korlátlan mennyiségben.

Barátivá szelídült az egyes filmekben agy- és gerincvelővel táplálkozó idegen „monstrum”

Paul remek alapot nyújt másfél órányi erőltetésmentes kacagáshoz. Ennek a végtelenül csupasz humorral tarkított, képi megjelenítés tekintetében a klasszikus Spielberg-filmek előtti gyengéd hódolatnak pedig még azt is képtelenség felróni, hogy viszonylag szűz talajon próbálkozik. E.T. után – akit a film szerint maga Paul talált ki – majd’ három évtizeddel itt az újabb szeretnivaló mandulaszemű.