Hétköznapibb szuperhős – Kick-Ass

A felhozatal bőséges, Marvel (X-Men, Hulk, Ghost Rider, Spider-Man, Fantastic Four, Iron Man, Daredevil) és DC (Batman, Wonder Woman, Teen Titans, Superman, Plastic Man), a két domináns képregény-impérium lankadatlanul ontja magából az egyes sorozatokat – előbbi bandájához pedig, mintegy felrázva a lassan monotóniába fulladó képregényvilágot, Kick-Ass néven egy újabb elszánt vitéz verődött.

Szerencsére eme rettenthetetlen dalia hátat fordít az olyan hiteltelen, emberfeletti erőkkel felruházott igazságosztóknak, mint a nyúlós váladékot lövöldöző Peter Parker vagy a nadrágra alsóneműt húzó Clark Kent, de még a nagymenő multimilliomos Bruce Wayne és Tony Stark is fityiszt kap az orrára, Dave Lizewski ugyanis nem több, mint egy tipikus amerikai suhanc: bozontos hajával elvegyül az iskola többi szürke egere között, pancser barátaival képregényboltokban mászkál, titkon rajong a számára elérhetetlen lány után, otthon pedig felnőtt tartalmú oldalak segítségével szabadul meg a feszültségtől. Egy karaktert ennél jobban rá sem lehetne húzni a tizenévesek többségére.

Dave azonban mintegy megelégelve a város silány közbiztonságát és a pénz által korlátlan hatalommal felruházott korrupt alvilági alakok ügyködéseit, úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi az irányítást. Autodidakta módon igyekszik elsajátítani a gonosz legyőzéséhez szükséges képzettséget, szuperhős-gúnyát rendel az internetről és optimistán néz a jövőbe. A kezdeti nehézségek viszont hamar ráébresztik, hogy egy átlagos kamaszból nem lesz napok alatt tökös kung-fu harcos, a siker idővel – meg egy kis YouTube-os segítséggel – jön.

A Kick-Ass meglepően ügyesen szakad el a kötelező sablonoktól, sokkal jobb és szerteágazóbb történetet formálva, mint gagyi(bb) műfajbeli rokonai. Nem mellőzi sem a komikumot, sem a „hardcore” harcjeleneteket és nem fókuszál szigorúan a címadó hősre, sőt, a mellékszálak szereplői sokszor szinte még kidolgozattabbnak tűnnek, mint Dave maga. Erre nyilván azért volt szükség, mert bár Aaron Johnson (Dave) neve nem ismeretlen az amerikai közönség előtt, egy Nicolas Cage-kaliberű szupersztár hatalmasat tudott dobni a film népszerűségén. Pedig a leglebilincselőbb karakter nem is az övé – a lánya, Mindy (avagy Hit Girl) a film legerősebb láncszeme, meggyőződésem, hogy Chloë Moretz-re még a Kirsten Dunstét is nagyságrendekkel felülmúló karrier vár. Ennek egyszerű oka van: a filmben igencsak nyugtalanító gyerekkorral „megáldott” lány valahányszor feltűnik a képernyőn, teljesen megváltozik a hangulat, előjön valami megmagyarázhatatlan pezsgés, ami a nagyszerű zenével kiegészítve észveszejtő jeleneteket produkál.

Marvelék DC-fricskázása Hit Girl apjának – Big Daddy – alakjában jelenik meg, a karakter ugyanis tagadhatatlan Batman-inspiráció, a mozi során pedig többször is Batman-hez hasonlítják – bizony, egy nagyvárosban nem csak egyetlen, álarcba bújt bátor védelmező flangál. Nicolas Cage amúgy nem most először formált meg Marvel-szuperhőst, a 2007-es Ghost Rider címszereplőjeként már bizonyította, hogy hiába gyérül kétoldalt homloktájékon a haja, még mindig képes vasököllel arconcsapni a rosszfiúkat.

A film ügyesen megkomponált, egymást keresztező szálaihoz tartozó többi szereplő is meggyőzően jól alakít, negatív kritikát még a legharmadrendűbb szerepet kapott előadóművész sem érdemel.

Red Mist, Franc D’Amico, Katie és a többiek: mind-mind részei ennek az üde alkotásnak, mely – hasonlóan a többi képregény adaptációhoz – további részekre ítéltetett. Nem annyira nagyszabású és agyonreklámozott, mint az utóbbi idők leginkább várt szuperhős-témájú filmje, az Iron Man 2, de épp ez teszi nézhetőbbé, élvezhetőbbé. És hiába, hogy a komplexitás nem a műfaj erőssége, érdemes minden képkockára koncentrálni, mert különben rejtély marad a hősök közötti mély ellenségeskedés oka.

Fogyasszuk élvezettel, csodáljuk a kis Hit Girl-t, szorítsunk az ál-homoszexuálissá vedlő Dave-nek, hogy bekerülhessen a csodált lány nadrágjába és... várjunk még két évet, míg megérkezik a – remélhetőleg még ütősebb – folytatás.