Az őrület küszöbén balettozó

Nina (Natalie Portman) maximalista balett-táncosnő, aki karrierje eddigi részében kimaradt a reflektorfényből. A Thomas Leroy (Vincent Cassel) vezette társulat, melyben Nina is táncol, a Hattyúk tava modern feldolgozásának bemutatójára készül, ennek főszerepére kellene egy kis „friss vér”. Leroy a frigid Ninát nem találja megfelelőnek a kettős szerepre, melyben nemcsak a szűzies fehér hattyút, de a feslett, álnok feketét is el kell tudni táncolni. Ekkor lép színre az intrika, Lilly (Mila Kunis), a társulat legújabb tagja, aki minden nyájassága ellenére sötét gyönyöröket ígér szemeivel. A hősnő önnön ártatlanságával, kislányos naivságával küzdve végül csak megkapja a szerepet. Szerencsétlenségére.

Nina családi háttere sem ideális, volt táncos anyja (Barbara Hershey) szinte perverz módon éli ki magát a lányban. A görcsös anya Nina életének minden területére rátelepszik, ő maga vágja felnőtt lánya körmeit, vizsgálja bőrét, ápolja sérüléseit. Az amúgy is félénk Nina önbizalmát a társulattól távozó, kiöregedett táncosnő (Winona Ryder) féltékenykedése tovább rombolja.

A lány számos démonnal küzd egyszerre: anyjának, a társulat vezetőjének, a külvilágnak és önnön maximalizmusának is meg kell felelnie egyszerre. Az idáig minden más „táncos film” vonalát követő alkotásban ezen a ponton csillan meg az Aronofskyra jellemző brutális realizmus. Nina elméje két személyiségre szakad, a jelenséget a rendező igen félelmetes, horrorisztikus eszközökkel mutatja be.

A film látványvilága rendkívül erőteljes, a fehér–fekete ellentét, mint az ártatlanság–sötétség, jó–rossz, átvonul az alkotáson. A sokszor zavarba ejtő váltásokkal Aronofsky folyamatosan kétségeket ültet a nézőbe: vajon valóság, vagy egy beteg elme képzelgései, amit a filmkockákon látunk. A bizonyosság, bizonytalanságra épülő film, mint a tánc, egyre gyorsuló ritmussal csúcsosul ki a fináléban, a teljes (tudat)hasadásban, mely önmagában is kétértelmű.

A balett műfaja nem tartozik a könnyen emészthető tömegkultúra fogalomkörébe, talán ezért is bátortalanodnak el tőle sokan. Aronofskynak mégis filmes közhelyek nélkül sikerül 108 percben bemutatni a tánc ezen világát, mely Portman nélkül nem valósulhatott volna meg. A kiemelkedő színészi alakítások ára ebben az esetben az, hogy a szereplőkről nem látni teljes alakos felvételeket. A Fekete hattyú számos kritikusa pont ezt a kompromisszumot látja kivetnivalónak, hangoztatván, hogy a táncjelenetek nem hitelesek. A balett műfajából, szabványosságából fakadó giccs meglehetősen groteszkül keveredik a lélek szörnyűségeivel. Kicsit úgy vagyunk evvel, mint a porcelánbohócokkal: a vastag smink, a festett vigyor hátborzongató érzésekkel tölt el, a szép szemek mögött gyilkos vágy szunnyad.

A Fekete hattyú aduásza Portman, akiről maga a rendező is azt nyilatkozta, így akar felnőttet faragni a színésznőből. A főhős egyszerre ártatlan és aszexuális, majd törekvő és féltékeny gyilkos. A mellékszereplőkben sem kell csalódnunk, a társulatvezetőt alakító Cassel hozza a tőle már megszokott genny alakot, az anya szerepében látható Hershey gyöngéd és tébolyult egyszerre, az vetélytársat alakító Kunis pedig meglepően jól előadja magát. Winona Ryder színészi tehetsége kiaknázatlanul marad, bár remek az, amit két-három percben megmutat magából, többször is szívesen láttuk volna a vásznon. Aki Csajkovszkij eredetijét véli hallani a filmben színpadra vitt Hattyúk tavában, nem téved, a Clint Mansell készítette filmzene lényegében a nagy mester művének eltorzított, visszafele játszott változata.

Aranofsky saját bevallása szerint még kölyökkorában jegyezte le a Fekete hattyú és előző alkotása, A pankrátor sztorivonalát, aztán 10–12 éve sejlett fel először az ötlet, hogy filmet kellene csinálni a történetből. A pankrátor 2008-ra érett be, bár Oscart már nem kapott. A Black Swan is esélyesnek tűnik a kopasz szobrocskára. Mi szurkolunk.