Mobil nyár dróttal, anélkül, háborúkkal

Manapság Romániában nincs az a szegény család, ahol legalább egy mobiltelefon – és annak a töltője – ne lenne kéznél. Ez a paradox állapot a román piaci lefedettséggel magyarázható, amely már hét évvel ezelőtt, 2007-ben 100 százalékos volt, 2011-ben pedig már 130 százaléknál jártunk. Ebből azt is gondolhatnánk, hogy sok kliens két-három telefonnal is rendelkezik, de az aktív kártyák száma is meghaladja a 100 százalékot, vagyis 20 millión felüli értékről beszélünk. Az ország éhes a kommunikációra, így a faházat újratapasztással feljavítani akaró városlakó meglepődve tapasztalhatja, hogy a szakmához jól értő cigány asszony – miközben egyik kezével a nem túl zsíros agyagos földet keveri össze megfelelő arányban a tehéntrágyával – a másikban mobilkészüléket tart, és abba belekiabálva irányítva élete párját a megfelelő dűlő irányába, mert „Gyuri bácsinak meg kell forgatni a szénáját, érted-e?”

A töltők problematikájához visszakanyarodva: előfordulhat, hogy kisebb család is 3-4 típusú telefontöltővel indul vakációzni, és miután bepakolták a töltőket, a fejpárnát, a napolajat, a macskatápot, meg a tengeribetegséget enyhítő pirulákat, 19 órai autókázás után derül ki, hogy az egyik töltő – a sok közül – otthon maradt. Ilyenkor merül fel, hogy valaki már megregulázhatná azokat a földtől elrugaszkodott, esztelen gyártókat, minek kell ugyanakkora feszültséggel, áramigénnyel működő mobiloknak tizenvalahány-féle töltő?

A teljes írás az Erdélyi Napló július 24-én megjelenő, 29. lapszámában olvasható.