Mindenkinek joga van boldogan élni

– A sport gyermekkoromtól része az életemnek. Diákkoromban atlétikáztam, majd amikor tizedik osztályos koromban Csíkszeredába kerültem, Berszán Évához kezdtem járni aerobikra. Délelőtt jártam a diákokkal, délután pedig beszöktem a felnőttek közé is. Ő bátorított, hogy foglalkozzak komolyabban az aerobikkal. Tornai Enikővel jártam először Magyarországon egy nagyszabású aerobikrendezvényre, aztán tanultam, fejlesztettem magam, majd én is órákat kezdtem tartani. Ma heti tizenegy aerobikórám van, többségében a csíkszeredai sportcsarnokban, szombatonként ingyenesen. Tavaly ősztől járok például heti rendszerességgel Oklándra és Homoródujfaluba, ahol a falusi asszonyoknak tartok aerobikórákat. Ott más a hangulat, újdonság számukra az aerobik, szeretnek menni. Olyan hálásak, alázatosak. Egy időben Szépvízen is tartottam órát, azt is nagyon szerettem. Én nagyon szeretek sportolni, mozogni. Ha kihagyom, hiányzik. Szülés után nagyon fájt a forgóm, a vállam, alig tudtam mozdítani. Akkor azt mondták, olyan méretű ízületi kopás van a vállamban, hogy többet nem sportolhatok. Ezt nem tudtam elfogadni, elmentem a pályára, lassan szaladni kezdtem, és idővel ez a problémám megoldódott. Visszatértem az edzésre, és tartani kezdtem az aerobikot. Ha itt vagy amott fáj, nem szabad feladni, mozogni kell.

– Lényegében a munkája a hobbija is.

– Szerencsésnek is érzem emiatt magam. Nem is érzem munkának. A nagyobbik fiam, Zsolti problémás lett, és ehhez kellett alakítsam az életemet. Nem tudtam volna nyolcórás munkaprogramot fölvállalni, sokat voltam mellette. Aztán az sem mellékes, hogy az olyan személyek jönnek az óráimra, akik elfogadnak. Rengeteg pozitív példával találkozok, és ez erőt ad. Tavaly például egy órán javasoltam, hogy szaladjunk. Az egyik, nyugdíj előtt álló hölgy elkeseredve jegyezte meg, hogy ő sosem szaladt, egyáltalán nem is tud szaladni. Na, akkor lassú szaladással kezdtünk, és egyszer csak a hölgy arra eszmélt rá, hogy már három kört szaladt le. Azóta is minden reggel hét órakor szalad. Az ilyennek nagyon örülök. Vagy egy másik részvevő panaszkodott, hogy fájnak az ízületei, de a sportnak köszönhetően egyik napról a másikra a panaszai megszűntek. Látom sokszor a részvevőkön, hogy fáradtan, stresszesen megérkeznek és felszabadultak, vidámak az óra végén. Elmondják, már annyira megszokták a tornát, hogy alig várják a következő órát. Fontos, hogy edzünk a testünket. Különböző óratípusaim vannak. Hétfőn bodyball, kedden és csütörtök preventív gerincsztrecsing, szerdán pedig a bodyballt és a gym sticket kombináljuk.

– Végül is a sport pozitív életérzést is ad.

– Pontosan, résztvevőnek és oktatónak is. A tornának köszönhetően sok lelkes embert megismertem, és ennek nagyon örülök. Persze vigyáznom kell magamra, hiszen egy oktató számára heti kilenc óra a megengedett oktatási idő, hagyni kell a szervezetet, hogy regenerálódjon. Én ezt a heti tizenegy órával túllépem, de szerintem hozzászokott a szervezetem is. Tény, hogy még bírom. Persze van, amikor én is fáradtnak érzem magam, de ahogy meghallom a zenét, minden átalakul. Fontos a sport. Állandó stresszben élünk, a sport felszabadít. Fontos, hogy sportolás alatt tudatosan használjuk a testünket. Fontos tudni, hogy mit miért teszünk, mikor mire dolgozunk, mit akarunk elérni. Ha tudatosan sportolunk, akkor jobbak az eredmények is. A sport rávezet az egészséges életmódra.

– Kell készülnie az órákra ennyi év után?

– Nem, mert már nagyon régóta tartom. Mikor megszólal a zene, már tudom, miről fog szólni az óra. Persze folyamatosan fejlesztem magam. Azt hangsúlyoznám, mennyire fontos, hogy edzővel tornásszunk, mert otthon is lehet videofelvétel segítségével, de nincs, aki javítsa a hibákat, és egy rossz mozdulat sokat ronthat. Ma sok az olyan edző – tisztelet a kivételnek –, aki egy-két napos tanfolyam után órát tart. Nem szabad. Ez időt, komoly munkát, odafigyelést igényel.

– Nem volt gondmentes az élete. A sport menekvést jelentett?

– Nem. Gyermekkoromtól része az életemnek, engem a sport mindig is felszabadított. Annak idején is, ha nehéz, stresszes napom volt, torna után sokkal türelmesebben ültem oda a gyermekeknek mesét olvasni. A napi stressz levezetése fontos. Igen, nekem sem volt stresszmentes az életem. Két gyermekem van. Zsolti szeptemberben tölti a 18. évet, Zalán 13 éves. A sport iránti szeretetemet úgy tűnik, Zalán örökölte. Sokféle sportot megmutattam neki, aztán ő jött az ötlettel, hogy biciklizni szeretne. Török Imre az edzője, és szentírás, amit az edző bácsi mond neki. Nagyon komolyan biciklizik, edz, tudatosan teszi az egészet. Zsoltiról hároméves korában vettük észre, hogy problémás – elég nehéz időszak volt, talán erre is ment rá a házasságom –, viszont csak tavaly derült ki, hogy Rubinstein–Taybi szindrómája van. Erre sem itthon, sem Magyarországon eddig nem jöttek rá, pedig rengeteg orvost felkerestünk. Nem volt könnyű az élet. Válás után két gyermekkel fogtam neki egyedül építeni házat, mert nem szerettem a tömbházlakást. Szerencsére jól alakult minden, került telek is, munkások is, és sok segítő. Nem készített ki az építkezés, hanem boldoggá tett, amikor láttam, hogy alakul. Még tervrajzom sem volt. Otthon a garzonlakásomban rajzoltam le, terveztem meg, hogy is nézzen ki a házunk. Úgy érzem, hogy föntről mindig segítettek. Ezért is szerencsés ember vagyok. Van egy olyan hely, ahol megvan a lelki nyugalmam. Egy olyan hely, ahol nagyon jól érezzük magunkat. Kemény, embert próbáló időszakon vagyok túl, de hálás vagyok a Fennvalónak azért, amim van.

– Egy anyának talán azt a legnehezebb feldolgozni, hogy problémás a gyermeke.

– Sokak arcán sajnálatot látok, amikor Zsoltiról esik szó, de nem erre van szükségem. Tulajdonképpen Zsolti megváltoztatta az életemet, mert másként kezdtem gondolkodni. Tudatosítottam magamban, hogy jogom van boldog lenni, hiszen lehet egy problémás gyermekkel is teljes életet élni. Érte is volt fontos a kertes ház. Először hallani sem akartam arról, hogy Zsolti elkerüljön mellőlem, de speciális foglalkozást igényel. Tanult Oklándon, Marosvásárhelyen, most Csíkszeredában van, a Szent Anna Speciális Iskolában kilencedik osztályos. Az ilyen szindrómával született gyermekek közül sokan meg sem tanulnak beszélni. Én rengeteget foglalkoztam Zsoltival, megtanult beszélni, biciklizni, úszni. Ez mind nagy dolog.

– Az ön példája is azt igazolja, nyíltan fel kell vállalni a problémákat.

– Nem szabad eltitkolni, visszavonulni, ha baj van a gyermekünkkel. Mindenkinek joga van élni. A pozitívumokat kell meglátni. Hogy is tudnék olyat mondani, hogy nehézség ez a gyermek, hiszen annyi szép pillanatot szerez. Amikor például olyan ételt főzök, hogy szereti, odajön, megölel, megcsókolja a kezem. Nagyon hálás tud lenni, és olyan sok szeretetet ad. Sokszor ledöbbenek, hogy olyan minimális dolgok kellenek és boldog, mi pedig agyonkomplikáljuk az életünket. Mi kellene tőle tanuljunk. Nincs benne gyűlölet, harag. Engem Zsolti megerősített, megkeményített, kitartóbbá tett. A problémákkal szembe kell nézni. Hogy ne lennék szerencsés, amikor szeretem a munkámat, amikor látom a sok hálás embert! Hogyne lennék szerencsés, amikor olyan a munkám, hogy mellette rengeteg időt tudok tölteni a gyermekekkel! Szerencsés vagyok, mert olyan barátok vannak mellettem, akikre mindig számíthatok. Persze én is vagyok mélyponton, de mindig ott van mellettem valaki, aki bátorít. Én csak úgy vagyok nyugodt, ha a gyermekeim mellettem vannak. Ha Zsoltiról korábban kiderül, hogy Rubinstein–Taybi szindrómája van, akkor már elvittem volna Svédországba, ahol külön foglalkoznak az ilyen gyerekekkel. Ezért is talán egy következő cél az életben. Ha ő fejlődne, érte megtenném. Aztán a tornát sem hagynám, hiszen része az életemnek.