Imre István, a csekefalvi huszár

Erőt, tisztességet! – a huszárköszöntés szövege az idős Imre István házában a falra kifüggesztve, bekeretezve olvasható. Mellette egy nemzeti színű szalag, a Himnusz, és egy értékes kordokumentum, egy régi folyóiratból származó felvétel, amelyen fess huszárok vonulnak a díszszemlén. Közülük az egyik a csekefalvi Imre István. A majdnem kilencvenéves Pista bácsi most is élénken, csillogó szemmel mesél ifjúkoráról, katonáskodásáról, részletesen beszámol a frontvonalon átélt eseményekről, a menekülésről.

Imre István 1924-ben született Csekefalván. Gyermekkorát itt töltötte, hét osztályt végzett. Haton voltak testvérek, négyen még ma is élnek. 16 éves volt, amikor 1940-ben visszatért a magyar közigazgatás Észak-Erdélybe. Azt mondja, már akkor is katona szeretett volna lenni. \"Tizenéves fiúként a többiekkel együtt levente katonai kiképzést kaptunk. Megkaptuk a behívót, minden szombaton menni kellett gyakorlatozni, leventepuskánk volt, énekeltünk, mint a katonák: Levente karja, munkára, harcra mindig kész. Lementünk az iskolába, onnan a rétre. Nagyon szerettem” – emlékszik vissza. Tizennyolc évesen besorozták, 1943. október elsején vonult be Gyimesfelsőlokra, a 32-es határvadász zászlóaljhoz.

Szigorú huszáriskola

„Közel hatszázan voltunk, mind fiatalok, 18-19 évesek. Kétfelől sorban felállítottak, mert a frontról visszajött öt huszártiszt a 32-es zászlóalj számára az ellenség felderítésére 32 huszárt kellett kiképezzen. A tisztek hosszan néztek mindenkit, nem szóltak, rámutattak egy-egy katonára, és kérdeztek: lovatok volt-e? Félsz-e lótól? Ha nem volt legalább hét osztálya az illetőnek, továbbmentek. Akiket kiválasztottak, távolabb küldték, és utánunk néztek, mert aki kifelé lépett, nem lehetett huszár, mert a sarkantyúja érte volna a ló oldalát. Végül negyvenet választottak ki. Két hétig szépen beszéltek velünk, de utána kezdtek szorítani, mert szigorú volt a huszáriskola” – magyarázta az idős huszár.

Mint elmondta, először a lovardakertben a lovakat kellett vezetgetni, majd szőrén megülni azt, felugrani rá. Ezután jött az ügetés, egymás után kellett haladniuk. Utána nyerget adtak, de nem szabadott kengyelbe lépni, majd amikor ezt megengedték, megmondták, a lábat nem szabad nagyon betenni a kengyelbe, mert ha a ló összerogyik, nem tud szabadulni alóla. A lovat csak fél kézzel, csuklóból szabadott irányítani, a másik kéz szabadon kellett maradjon, hogy a huszár fegyvert foghasson.

„A ló meg kellett szokjon minket. Amikor nem sikerült egy vizsga, le kellett nyergelni, a nyerget tettük a fejünkre, a kantárt a karunkra, és ki a lovardakertbe. Mi voltunk a ló s a nyereg a huszár. Békaügetésben, vezényszóra szöktünk. Minden délelőtt lovagoltunk, délután elméleti kiképzés is volt. Bükkhavasban tíz napig voltunk harcászati gyakorlaton télen, ott sílécekkel is gyakoroltunk. 1944 májusában itthon voltam tíznapi szabadságon, lóval együtt. Itthon csodálkoztak, hogy engedte el az állam a huszárlovat. Kiérdemeltem, első lovas voltam” – mesélte.

Gyergyóditróban tiszti iskolába is elvitték, ahol hadnagyuk Horthy Miklósné testvére volt, Pista bácsi szerint „sugár, ügyes ember”. Ezt a kiképzést is elvégezte, de mint mondta, a vizsgán egy elméleti kérdésnél nem tudott megfelelő választ adni, így nem kapott rangjelzést.

Harcok és visszavonulás

Augusztus végén román partizánok jöttek be Szépvíz környékére, akkor a huszárokat is odavezényelték. „Egyszer jött a parancs, gyorsan lovagolni, menni, mert Szépvízen vannak a partizánok. A Szellő-tetőn volt az első ütközet, jöttek a partizánok vissza Szépvízről, Gyimes felé. Ők voltak Észak-Erdély felől, mi Románia felől. Elöl jött két előőrs, utána a többiek. Ki volt adva a parancs, nehogy valaki lőjön, mert pontosan talált a románok aknavetője, de valaki rálőtt a két előőrsre. Aztán az aknavetőket lerakták a Pálos patakában a románok, s úgy elverték az oldalt, hogy gurult a kőszikla is, majd visszavonultak a román határ felé” – emlékezett. Később, az orosz hadsereg támadása után véres harcok folytak a környéken, a huszárszakasz a többi seregtesttel együtt visszavonult. Szépvízről átmentek Rákosra, majd Karcfalvára, az Olt-hidakat a németek aláaknázták, ők kellett meggyújtsák a gyutacsokat.

„Lenéztünk Alcsíkra, mondom, nekem nincs hazám, az egész Alcsík fényes volt, égett. Gyergyóalfaluba vonultunk, ott találtam egy ház tornácán civil ruhát, amit a katonaruha alá felvettem. Azt mondták a tisztek, aki lemarad, úgyis megölik az oroszok, ezért jobb, ha ott halunk meg a harcban” – mondta Imre István. Parajdra, majd Görgényszentimre, Szászrégenbe került. Többször közel járt a halálhoz, egy akna akkor csapott be a közelében, amikor lovakat itatott, több állat elpusztult, de ő sértetlenül megúszta. Egyik alkalommal az ellenséges lövészárokba dobott kézigránát repesze találta el, az a szilánk még most is a lábában van. Beszterce megyében Szentmátéra is eljutott. Egy mezőn tette le a katonaruhát, az alatta levő civil öltözetben maradt, majd elindult haza.

Megjárta a földvári fogolytábort

Itthon a Karakó völgyhíd újjáépítésére vitték az embereket, de a katonaviselteket felkísértek Csíkszeredába, majd kivitték a vasútállomásra, marhavagonokba zárták. „Nem tudtuk, hová visznek, végül Földvárra, a fogolytáborba kerültünk. Novembertől áprilisig ott voltunk a haláltáborban. Négy ökör árával váltottak ki minket. Itthon az én apám mindent el kellett adjon, teheneket, új hámokat, kölcsön kellett pénzt kérjen. Miután minket kiváltottak, egy hét múlva felszámolták a tábort” – számolt be a veterán huszár.

Ezután újra besorozták román katonának, Râmnicu Vâlceán egy céllövő versenyen kiválóan szerepelt. „A céltáblán egy lyukon az öt próbagolyót átlőttem, nem hitték el, újra kellett lőjek, ugyanaz lett az eredmény. A géppuskával, aknavetővel is minden próbában első lettem. Az első díjat, az aranyórát nem kaptam meg, ahelyett elhelyeztek” – emlékezett vissza.

Hazatérve a mezőgazdaságban dolgozott, tehenekkel, lovakkal járt a mezőre. Aztán megnősült, három gyermek született a házasságból. Igazi ezermester volt Pista bácsi, aki a huszároknál századkovácsként vasalta a lovakat. Egy időben tímárkodott, ha szükség volt, hegesztett vagy gumit vulkanizált, és a zsákvarró gépet is meg-megjavította, amit mások nem tudtak, de órákat is javított. Tudását elismerték, munkáját, hozzáértését megbecsülték. A Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület meghívására részt vett idén a veterán huszárok tiszteletére szervezett ünnepségen is, ahol bajtársaival együtt tapasztalataikról, emlékeikről meséltek.