Ifj. Maszelka János: Ha szükség van rám, hazajövök

Udvarhelyi kultúra régen és most

Akarva-akaratlanul egy olyan kulturális életbe csöppent bele, amely, mese nem volt, megtetszett neki. Elmesélte, hogy az 1960-as, 1970-es években is volt Udvarhelyen egy pezsgő kulturális élet. Erről szívesen nosztalgiázik. „Én úgy érzem, hogy a képzőművészeti életet illetően sokkal mozgalmasabb volt a régebbi. Természetesen nem volt annyi koncert és művészi megnyilvánulás, mint manapság, viszont ezzel ellentétben rengeteg komolyzenei hangverseny, színházi előadás volt. Vitaestekre is jártunk, melyekre meghívtak egy előadót, aki lehetett művész, tudós vagy akár orvos. Az érdeklődők közvetlen beszélgetés révén betekinthettek az adott témába. A nemrég elhunyt Toró Tibor is tartott előadást ennek keretében. Mindennek színtere volt a Művelődési Ház: az volt a központ. Többek közt a Tomcsa Sándor irodalmi köröket is ott tartották. Fiatal írók, költők felolvastak, megvitatták egymás aktuális írásait” – meséli Maszi. Mivel édesapjának is ott volt a műterme, elmondása szerint rengeteg olyan emberrel került kapcsolatba, akinek ismeretségét akkor még nem értékelte. „Ilyen volt a ma is élő Nagy Gyuri bácsi, Verestóy Árpád, Székely Jóska, Orbán Áron vagy Szervátiusz Tibor és Jenő.” Arra a kérdésre, hogy mennyire voltak rá hatással ezek a találkozások, a következő választ adta: „teljesen természetes, megszokott része volt az életemnek, hogy ilyen módon kerülök kapcsolatba a képzőművészettel”.

Itthon sosem becsülték meg a restaurátorokat

Édesapja, Maszelka Jani bácsi mindazok ellenére, hogy azt sem mondta neki, tehetséges-e vagy sem, szándékosan akarta távol tartani fiát a művészeti pályától, hiszen akkoriban sem örvendett hatalmas megbecsülésnek e hivatás. Úgy gondolta, fiának valami normális szakma kell, amit illő módon megfizetnek. Apja akarata ellenére ő mégis mindvégig az alkotóművészi pályára készült. A restaurálásról elmondta, hogy nagyon későn „jött” az egész. Miután többszöri felvételizés után sem sikerült bekerülnie a kolozsvári egyetemre, közvetlenül a rendszerváltás után kiment Magyarországra. Ott egyéves felkészülés után bejutott a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. Nagyon telítettek voltak az ottani szakterületek is, Erőss István kollégájának tanácsára próbálkozott a restaurátor szakkal. „Akárcsak akkor, most is szeretem a szakmámat, sosem fogtam fel igazából, hogy ez egy eléggé verejtékes megélhetés. Úgy gondolom, Magyarországon eléggé megérte a \'90-es években dolgozni, hisz olyan munkákat tudtam megcsinálni, melyek kiemelkedők voltak” – mondja. Lehetősége volt a Szépművészeti Múzeum gyűjteményével dolgozni, többek közt Lotz Károly és Munkácsy festményeivel, de szakértelmének bizonyítéka a budapesti Festetics és New York-palota homlokzata.

Amire méltán büszke, hogy ő találta meg a dömösi plébániatemplomban azt a sehol nem dokumentált festett oltárt, amely egy kutatás során került elő. Dolgozott a műemlékek felügyelőségénél is, ezt 2003-ban hagyta abba, mivel szíve hazahúzta. „Akkor még élt édesapám, szerettem volna családommal is lenni. Mivel nem volt itthon munkahelyem, ez sajnos kizáró ok volt. Nem jöhettem egy idős házaspár nyakára. Voltak próbálkozásaim az itthoni megélhetéssel. Ilyen volt egy nagyváradi munka, ezután szóba jött a gyergyószárhegyi kastély helyreállítása, ami máig sem oldódott meg. Akkor röppent fel, hogy az itthoni tanács dísztermét restauráltatni akarják. Szász Jenő polgármestersége alatt végeztünk is egy kutatást, és elkészült a teljes dokumentáció is. Az a munka sajnos nem került sorra, és még sok más sem” – mondja. Apja halála után megpróbálta kivinni idős édesanyját Magyarországra, de ez a próbálkozás, hogy az itthont otthonra váltsák, Évi néni honvágya miatt kudarcot vallott. Akkor döntötte el, hogy több mint két évtizednyi budapesti lét után hazajön Udvarhelyre.

Az atyai örökségtől senki sem válna meg
Maszi elmesélte a közismert történetet, miszerint a Haáz Rezső Múzeumnál történt egy sajnálatos félreértés. Emiatt nem kapott itthon munkahelyet. „2003-ban már igényt tartottak apám képeire. Ő hozta létre a múzeum képtárát. Mivel a múzeum tulajdonában nem volt olyan nagy mennyiségű Maszelka-kép, az akkori vezetés kerek perec arra kért, hogy helyezzem örökös letétbe apám hagyatékát, és kész. Ebbe én természetesen nem mentem bele. Az első pillanatban azt javasoltam az akkori igazgatónak, Zepeczanernek, hogy kössünk egy határozott idejű szerződést. Működhetett volna hosszú távon is, de az örökségről és a tulajdonjogról nem kívántam lemondani. Apámtól ez maradt rám, az én helyemben, gondolom, más is így tett volna. Sovány vigasz, hogy a képtár épületén legalább egy plakett jelzi, Maszelka János volt a létrehívója.” Akik ismerték, tudják, hogy Jani bácsi rendkívül nagylelkű volt, igazi lokálpatrióta, és szívesen ajándékozta meg ismerőseit, barátait egy-egy festményével. Szomorú és méltatlan, hogy miután meghalt, sokan elfeledkeztek róla. „A Művelődési Házban lévő műterméből nem lett emlékszoba – felkértek, hogy hozzam el onnan a dolgait.” A múzeumnak azt a két festményt, amire azt mondták, hogy a tulajdonuk, a Lófürösztést és a Földmérőket természetesen odaadta. „Nekem senki nem mutatott adatot, miszerint a képek leltáron szerepelnének. Azt mondták, hogy az a múzeum tulajdona.” Azt mondja, érthető, hogy megalázónak, méltatlannak tartja az apja emlékével való bánásmódot. „Ellenérzéseim vannak, hisz apám önzetlenül sokat tett ezért a városért, és szeretett volna valami igazán nemeset. Úgy érzem, ez mégsem úgy valósult meg, ahogy ő megálmodta és megérdemelte volna.”

Hazahív a szülőváros
Arról, hogy Kicsimaszi itthon van, csak kevesek tudtak. Ennek részben zárkózott természete volt az oka. Sorozatos elutasításokban volt része, amikor munkahelyügyben kopogtatott a kulturális intézmények ajtaján. Az is az okok közt szerepelt, hogy többnyire Gyergyószéken dolgozott. A szárhegyi plébániatemplom és szecessziós kultúrház, az újfalvi és tekerőpataki plébániatemplom barokk oltárképei, legutóbb pedig a gogánváraljai templom restaurálása, továbbá itthoni munkák egyaránt az ő szaktudását is dicsérik. Örömben üröm, hogy elmaradtak a kifizetések, a három évvel ezelőtt befejezett munka árát még mindig nem sikerült behajtania. Ezért kellett megtennie a kicsit sem könnyű kényszerlépést, azaz újra visszamennie Magyarországra, ahol továbbra is restaurátorként dolgozik. „A kollégák szerencsére nagyon jól fogadtak, mindenben segítségemre vannak abban, hogy újra talpra tudjak állni. Természetesen bármikor hazajönnék Udvarhelyre, amennyiben megfelelő munkát kapnék, megfelelő megélhetési forrással, hiszen itt van a szülői ház. Pozitív előjelnek könyvelem el, hogy több év feszült hallgatás után személyes meghívást kaptam a múzeumtól Kovács Géza kiállításmegnyitójára. Úgy fogtam fel, mint egy csodát.”