A Kínához tartozó tartomány régóta vonzza a bringást, szeptember végén pedig végre el is juthatott oda. Bár október 4-én már vissza is fordították az általa választott, problémásnak kikiáltott tibeti útszakaszról – az indoklás szerint a következő térségben gondok voltak, melyek miatt engedély nélkül tilos az átutazás, ám ezt a vízumhosszabbítás során nem említették neki –, ráadásul azon az estén ugyanott kellett éjszakáznia, ahonnan reggel elindult, mégis körülbelül két hete volt arra, hogy belelásson a tibeti közemberek és szerzetesek életébe. Különlegesebbnél különlegesebb élményekkel gazdagodott ez idő alatt is: kolostorokban járt, szerzeteseknél és építőmunkásoknál is megszállt, rövid időre részévé vált egy igazi tibeti nagycsaládnak, de a kapzsiság nyomait is felfedezte időnként a térség lakóinak viselkedésében.

Fösvény gazdagok, jótékony szegények

A tibeti térséget a fekvőbringás utazó eddigi több mint kilencezer kilométeres útjának egyik legszebb szakaszaként jellemezte. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy könnyű terep volt számára: a négyezer méter fölötti magasságokban ugyanis helyenként már hó borította a tájat, a góbé itt-ott enyhe havazásban is karikázott. Az utak többnyire éppen javítás alatt álltak: nem mindenütt voltak tehát jó minőségűek, a helybéliek segítségkérésre történő reakcióját pedig igencsak változónak találta. Volt, ahol a buddhista szerzetesek sem bizonyultak segítőkészeknek, másutt azonban a legszegényebbek is befogadták otthonukba, hogy melegben, biztonságban húzza ki az éjszakát – sátorozni ugyanis azon a szakaszon már nem lehetett a hideg miatt. Múlt héten például egy kis településen tapasztalta meg az emberi természet visszásságát: a helyi üzlet tulajdonosa elutasította szálláskérését, ám egy rossz anyagi helyzetben lévő fiatal pár örömmel sátrába engedte, teával kínálta, s a földön – ahova ők is hajtották fejüket – alvóhelyet is biztosítottak neki. Múlt pénteken pedig, Dawu városka közelében – egy különösen nehéz nap után, amelyen Kobra harmincöt kilométert megtéve az addiginál ezer méterrel magasabbra kapaszkodott fel – egy kereskedőnek 3,5 eurót kellett fizetnie, hogy a konyhájában lévő padon alhasson. Hasonló mértékű kapzsiságot tapasztalt október ötödikén is, egy teherautó vezetőjétől, aki kétszáz kilométernyi fuvarért 110 eurót akart elkérni tőle. „Tibeti sofőr volt, csökönyös, mint a székelyek. Ebben nagyon hasonlítottunk egymásra. Megkereshette volna pár napi pénzét öt-hat óra alatt, de egymásnak feszült a két akarat, és végül pedáloztam tovább” – számolt be az esetről blogján.

Ezért a kellemetlenségért még aznap kétszeresen kárpótolta a sors: előbb két tibeti motoros fiatal segítette ki azzal, hogy az egyik járműhöz kötötték a fekvőbringát, és felvontatták a 4500 méter magas emelkedőre. Később pedig – 86 kilométer megtétele után – egy kínai teherautó sofőr felvette, elvitte több száz kilométeres szakaszon, s nemcsak hogy legyintett, amikor Kobra a segítség ellenértékét firtatta, de az út végén egy csomag kávéval és két pár munkakesztyűvel is megajándékozta a góbét. A mindeddig elfogadott segítséget Kobrának többször is volt lehetősége viszonozni: az őt ingyen fuvarozó teherautósnak segített az árut lepakolni, feltehetően ezért kapta végül az ajándékokat. Más alkalommal egy lhászai, némaságba burkolózó gyalogos vándort kínált meg vízzel, gyümölccsel és hússal – utóbbit a tibeti visszautasította –, pontosan úgy, ahogy őt is annyiszor megvendégelték azelőtt és azután.

Nem a néma vándor volt az egyetlen szokatlan szerzet, akivel tibeti kalandozása során találkozott. Még aznap szembement vele „Kína legboldogabb lánya”, aki Pekingből indult motorral, Lhásza, a Kailásza hegy és Katmandu felé tartva. „Jó érzés találkozni boldog, csavargó emberekkel, jólesett az ölelése” – vallotta be a bringás, aki elmondása szerint Germu városa óta nagyon nehezen érintkezik az itthoniakkal: telefonos próbálkozásai nem jártak sikerrel, ugyanis Kínából majdhogynem lehetetlen telefonos kapcsolatot létesíteni, internet és Wifi pedig a legtöbb szálláson nem volt.

Családonként egy szerzetes

Egy ennél jóval zártabb, hagyományaihoz, vallásához sokkal inkább ragaszkodó közösség a tibeti: Kobra megfigyelései szerint a fiatalok túlnyomó többsége is tartja vallását, s a térségre jellemző nagy családoknál sok a hagyomány. Még szeptember végén lehetett, hogy behívta egy vendégszerető család, amelyben tíz gyerek – hat fiú és négy lány – volt. Az egyik fiúról kiderült, hogy fiatal szerzetes, aki három évet élt Indiában, majd az édesanyja kérésére költözött haza. Mint Kobra leírta, a tibetieknél az a szokás, hogy a családból egy fiút szerzetesnek taníttatnak.

A kultúra, a szellemi örökség ápolása azonban másutt is felfedezhető: az egész régió jellegzetességei az imazászlók, amelyekre a hagyomány szerint imákat, az egyes istenségek képmását, mantráit, illetve saját jó fohászaikat nyomtatják, hogy a szélrózsa minden irányába közvetítsék azokat. Ezeken kívül számos imamalmot látott a székely utazó, de rengeteg helyen felfedezte az egyik leggyakoribb buddhista imádságot, a Manit kövekre festve – ezek mind jelzik, hogy a tibeti kultúra ma is él, s aligha csökkent szerepe a társadalom életében.

Hagyományok kontra állami befolyás

Ide kapcsolódnak Kobrának az egyik nagyobb tibeti várossal kapcsolatos meglátásai is: „Yusu város 25 kilométer hosszan nyúlt el a völgyben. A Mani-kövek városa. Hidakon, épületeken, útszélen mindenütt írott, szent kövek. Nagy halmokban állnak a központban is. Igazi tibeti város, de itt is igaz, amit mindenütt láttam Kínában, hogy építés alatt áll. Itt viszont láttam nagyon szép, tibeti stílusú új házakat, nagy épületeket. Mindenütt láttam kínai és tibeti nyelven is feliratozást: épületeken, buszokon, forgalmi tábláknál. Nagy hidak, utak, lámpák vannak készülőben, valószínűleg kínai pénzekből, de itt a tibeti jellegzetességek, épületdíszek mindenütt láthatók. Kívülállók még kérdezhetik, hogy hová ugrál Tibet, mit jár a szája a Dalai Lámának, hiszen fejlődés van, kétnyelvűség. Ezt a nézőpontot vallották még Kasgárban is a francia, spanyol utazók. Valószínűleg egy román is így gondolkodik. Mégis nyugtalanok a tibetiek, forrongnak, tüntetnek, hirdetik kultúrájukat kőben, épületben, öltözékben, imazászlóikkal. Hiába, az önrendelkezés édes dolog. A függetlenség, a szabadság az emberek vágya. Ezek fontosak ahhoz, hogy egy közösségnek önbecsülése legyen.” Más helyen épp a másik oldalt ábrázolja: „a kínai hatalom sem maradt észrevétlen. Kolostorok mellé helyezi iparát, imazászlók mellé a telefonantennákat, utak építésével hagyományos házakat bontanak le, cserébe tömbházszerű épületeket építenek – mindezt a fejlődés neve, leple alatt.”

Mindezen élmények birtokában Tibet Kobra egyik kedvenc útszakaszává vált. Nehéz volt búcsút intenie neki: a kínai városok gondolatától irtózott is kissé a csendes, nyugalmas tibeti falucskák után.

Vissza a 21. századba

„Közeledem Dawu városkához, és iszonyodom, hogy tömbházakat fogok látni. Zavar a hirtelen megnövekedett városi forgalom, az emberek tolakodása BéBikém körül. Elvadultam én is a hegyekben, sivatagban töltött idő alatt” – vallotta blogján. A kínaiakról meglehetősen szokatlan képe alakult ki: „szeretnek fotózkodni, cigiznek, krákognak, szürcsölnek”. Egy másik bejegyzésében leírta, mindannyian az utcán esznek, hangoskodnak este, s mind odavannak Jackie Chan színészért. S az ország lakóinak egy mindezeknél jóval megdöbbentőbb jellemzője: „A kínaiak nem csinálnak nagy ügyet a vécézésből. Ahol utoléri őket a szükség, leguggolnak, nem zavarja őket, hogy más látja. A szálláson, közvécében az ajtót be sem csukják. Az egyik városban a szálláson, ahová este értem be, az emeleten volt négy fülke, mind a négyben guggoltak, az ajtók nyitva, és mindenki telefonált” – osztotta meg a nemzet fiainak kevésbé ismert szokásait a székely utazó. Az árak egyébként is magasak, azonban az időhiány miatti stoppolás, valamint a szállás díja növeli a költségeket. A hideg térségből Laosz felé indul – bringán, ha sikerül még egy hónappal meghosszabbíttatnia tartózkodási engedélyét –, majd Vietnam tengerpartjáról valamelyik sziget érintésével Ausztráliába utazna át. „Érthető a döntésem, csak rá kell nézni a reggeli képre” – írta blogjára, célozva az általa átszelt havas kínai tájra. A vietnami vízumot Laosz fővárosában, Vientiánban kérvényezné, mert elképzelhető, hogy Kínában erre már nem lenne ideje. Tervei szerint a karácsonyt meleg éghajlat alatt töltené, s szeretné, ha lánya is ott lenne vele.

Bárhogyan alakuljon, a Góbé termékcsalád által támogatott udvarhelyi fekvőbringás további útjáról hamarosan ismét tudósítunk.