Egyéves vakáción Székelyudvarhelyen

Találkozásunk helyszíne a városközponti cukrászda – amikor cigarettafüst-mentes helyként ezt javasoltam, Éva felujjongott, s csak később derült ki, az iskolaépülethez, így annak talán legforgalmasabb részéhez is számos kedves emlék fűzi. 1991-ben végezte el középiskolai tanulmányait a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, óvónői képesítést szerezve. Minden tanára hiteles, pozitív példaként áll előtte – meséli, míg férje, Zsolt is megérkezik és leül az asztalhoz. Innentől kezdve egyik benyomás, emlék, vélemény követi a másikat, téma hoz újabb témát, így szinte szükségtelen kérdéseket feltennem. Közlékenyen, barátságosan fejtik ki eddigi tapasztalataikat, s ugyanilyen nyíltan, őszintén mesélnek Ausztráliáról, ottani életükről, rávilágítva a két, más-más tekintetben (el)zárt világ közti hasonlóságokra, különbségekre.

Budapesti–új-kaledóniai magyar Székelyföldre vágyik

„Zsolt elvett egy székely lányt, majd beleszeretett Székelyföldbe” – foglalja össze egyéves itt-tartózkodásuk indítékát Éva, hozzáfűzve: elsősorban férje ötlete volt, hogy egyszer végre egy-két hétnél hosszabb időt töltsenek itt. Kuchár Zsolt Michel szülei Budapestről származnak, ám ő már Franciaországban, Párizsban született és Új-Kaledóniában nőtt fel. Nem részesült magyar oktatásban: önerőből, családjában tanult meg magyarul. Feleségével, Évával is Új-Kaledóniában ismerkedett meg, aki egy ott élő rokonához költözött, egy évvel a középiskola befejezése után. Zsolt akkor már Ausztráliában élt és dolgozott szakácsként, a székelyudvarhelyi lány pedig követte oda – a Csendes-óceán partján fekvő Gold Coast városában élnek.

Honvágy a kontinensen

Magyarságtudatuk azóta is jelentős mértékben meghatározza gondolkodásmódjukat, családi és társasági életüket, ugyanis azonkívül, hogy kislányukat, Ildikót magyarnak nevelik – majdani gyerekeit ő is szeretné megtanítani anyanyelvére –, a helyi magyar egyesület és a református közösség aktív tagjai: az istentiszteletek és vallási hagyományok megtartása mellett különféle kulturális rendezvények, összejövetelek szervezésébe kapcsolódnak be. Éva általában énekkel, fuvola- és gitárszóval gazdagítja a programot. A hazai történésekkel is napirenden vannak: Zsolt indulása óta figyelemmel kíséri portálunk híreit – mint elmondta, úgy érzi, így kapnak teljes képet a székelyföldi helyzetről. A házaspár elmondta: az ausztráliai magyarok általában szintén magyarokkal alakítanak ki jó kapcsolatot, ugyanis az ausztrálokkal nem igazán találják meg a közös hangot: bár a helyiek általában véve kedvesek, előzékenyek és nyitottnak tűnnek, érdeklődésük felszínes. Kérdeznek, de a válaszra nem kíváncsiak – fogalmaztak, hozzáfűzve, a székelyek közvetlenségét mindeddig sehol másutt nem tapasztalták. Elmondták még: a kint élő magyarok jó része honvággyal küzd, s legtöbben arra vágynak, hogy legalább hamvaik hazajussanak. Amikor már odaköt a munka és születik egy gyerek, nem könnyű a hazaköltözés – vélik.

A magyarságtudat megerősítése is cél

A házaspár először 1999-ben jött együtt Székelyföldre, és azután két-három évente visszalátogattak ide. Ilyenkor igyekeztek feltérképezni a környék látnivalóit, kulturális programjait, azonban rájöttek, ehhez évente két hét közel sem elég. Közben Zsolt fokozatosan beleszeretett ebbe a vidékbe, Éva pedig az ő szemüvegén át újra felfedezte mindazt a szépséget, amit otthona rejteget: a Gold Coast-i tengerpart után egzotikusnak tűntek a fenyvesek, dombok, hegyek, a négy évszak, de még a vidéki élet, a mezei munkák és a fából készült, hagyományos mezőgazdasági eszközök is, amelyeket jobbára már csak itt használnak. A hab a tortán a csíksomlyói búcsú volt: a sok ezer magyar jelenléte megerősítette őket abban, hogy érdemes egy évet itt tölteniük, főként azért, hogy kislányuk most csírázó magyarságtudata megerősödjön idehaza. Elkezdődött hát a készülődés, valamint az anyagi feltételek megteremtése: két éven át mindennap úgy mentek dolgozni, hogy az itthon töltendő egy évre gondoltak. „Nekem könnyű dolgom volt: csak nem költöttem pénzt” – foglalta össze Éva humorosan, ám hozzátette: azelőtt sem éltek nagyvilági életet, csak a legszükségesebbekre költöttek. Munkaadóik is megértők voltak, így gond nélkül vágtak bele a hosszú vakációba.

Egyéves székelyudvarhelyi kalandjuk 2014 elején kezdődött, amikor Ildikó elvégezte a hatodik osztályt, ugyanis Ausztráliában év elején kezdődik és a végén fejeződik be a tanév. Itt a Móra Ferenc Általános Iskola hatodik osztályába íratták be – az ausztráliai óvónő édesanya szerint a romániai oktatási-nevelési stratégia nagyban eltér az otthonitól: itt sokkal teljesítményorientáltabb a rendszer, több objektív osztályzattal, míg az ausztráliai gyerekek programját interaktívabb módon, egyéni képességeire figyelve állítják össze. Megfigyeléseik szerint mindkettőnek van előnye és hátránya is: itthon a háttérbe húzódó gyerekek értékelése gyengébb lehet, Ausztráliában épp ellentétes a helyzet: sokak önbizalma irreálisan megnőhet.

Tartalmasan telik az év

Éva és Zsolt – bár barátaik azzal búcsúztatták őket, hogy biztosan elunják majd itt magukat egy év alatt – úgy érzik, nem lesz idejük mindent véghezvinni, amit elterveztek: itt-tartózkodásuk alatt már kiélvezték a téli havazást a Csalóka-tetőn, ahol panzióban laknak, gyönyörködtek a havas és a tavaszi virágos, hétről hétre változó színárnyalatú város körüli dombokban, de Zsolt különös örömére részt vettek már pálinkafőzésen, disznó- és bárányvágáson, amelyekben eddig nem volt része. A családapa besegít egy barátjuk gazdaságában, Éva pedig hetente többször önkéntes munkát végez a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által Máréfalván működtetett Összefogás Házában, egyebek mellett angol nyelvre és kézimunkára tanítva a gyerekeket. Ezenkívül hetente kirándulnak valamelyik domboldalra vagy udvarhelyszéki erdős részre, de román vidékekre is ellátogattak már – Éva gyakran ír verseket legemlékezetesebb élményeiről.

Szívesen kószálnak a természetben, lenyűgözve a természet kincseitől, ugyanis Ausztráliában majd minden terület be van már kerítve, és csupán a kijelölt ösvényeken szabad járni. Ez egyébként a rengeteg mérges kígyó és pókfaj miatt nem alaptalan óvintézkedés – mondták el. Az utak állapotát ellenben kifogásolják, valamint azt, hogy az emberek itt kevésbé tartják be a szabályokat, törvényeket. A rengeteg kedves ismerős, a közvetlen, vendégszerető emberek, az évtizedek óta nem látott barátok azonban feledtetik velük ezeket is – derül ki mindabból, ahogy élményeikről mesélnek. Csillogó szemmel, pirospozsgásan.