Ütközetek életre keltve: török zsoldossá vedlik át a történelemszerető székely

a megjelenésük nagyon hozta az északi zsoldos karaktert, a harci bemutatójuk pedig koreográfia nélküli, vad szabadvívás volt. Szikráztak a kardok, csattogtak a balták. Én ott és akkor szerettem bele ebbe. Az előadás után megkerestem a vezetőjüket, és jeleztem nekik, hogy én is ezt akarom csinálni. A csapat Magyarországon volt, én pedig Erdélyben, így lett egy kis szünet, majd 2013-ban Zólya Levente barátom szó szerint elrángatott a kolozsvári TDA fellépésére. Ők pont a dák-római háborúk korát elevenítették fel, és fantasztikus érzés volt. Anno a suliban ezzel a korszakkal szerettem meg a történelmet, most tevékenyen újraélem.

2014-ben a műtéteim után (a segítségért azóta is hálás vagyok sokaknak) azt mondta az orvos, bármit sportolhatok, kivéve amiben szúró-vágó fegyverek vannak. Mondtam, doktor úr, én csak azt sportolom.

Ennek természetesen megvannak a különböző szintjei: vannak azok, akik a barátokkal összeülve elképzelik, hogy kellene csinálni valamit, és az Egri csillagok film alapján készítenek maguknak valamiféle török ruhát vagy a sarki jógaboltban vásárolnak be. De ott van a másik oldal is, akik több százezer forintokat szánnak a felszerelésre. Az egyik török hadvezér felszerelésének az ára megközelíti a 2 millió forintot, például a pajzsát és az alkarvédőjét a Közel-Keletről szerezte be. Illetve vannak olyanok is, akik kézzel szőtt vászonból, kézzel kovácsolt tűvel, saját maguk által sodort cérnából varrják meg a ruhájukat – kézzel.

Egerben például Dobó István szerepét egy neves színművész alakította, aki saját korhű páncélt készíttetett, illetve tanult vívni a szerep kedvéért, beszédét pedig a sisakja alá rejtett mikrofon segítségével hallhatta az egész közönség. Idén a Tatai vár ostromát a vár falára szerelt hatalmas kijelzőn lehetett követni, a párbeszédeket előre felvették, így a közönség jól hallhatta a szöveget.

– Magyarországon népszerűek a hadi fesztiválok?
– Szerencsére nem divat, és sosem lesz az. Túlzottan felhígulna, és ez sem a közönségnek, sem a résztvevőknek nem lenne jó. Ez egy olyan hobbi, amihez mindig is kellett egyfajta elvetemültség.
Hagyománya viszont van, a legrégebbi fesztiválok már nagykorúak, a fiatalok körében kialakult egyfajta „karneválfüggőség”. A hagyományőr csapatoknak tavasszal már egész szezonra betelik a naptáruk, két-három hétvége kivételével mindig van fellépés, olyan is van, amikor egy hétvégére kettő esik. És ez csak a mi korszakunk, a kora újkor. A rendezvényeken általában az ismerős arcokkal lehet találkozni, de egy-két lelkes újonc mindig megjelenik.

– Erdélyben vannak ilyen kezdeményezések?
– Erdélyben jóval később indult el ez a folyamat, az elsők között volt a korábban említett kolozsvári csapat, a TDA és a nagyváradi Ezüst Sólymok. Itt kell megemlítenünk a székelyudvarhelyi Vörös Darabontok csapatát is, akik bár nem a katonai hagyományőrző vonalon mozognak, tehát nem csatákat játszanak újra, viszont Magyarországon igen sokan ismerik őket, és elismeréssel beszélnek a felszerelésükről. A székely hagyományőrzésben pedig élen jár Sashalmi-Fekete Tamás, aki Kaposvárról költözött hozzánk, és tapasztalatait az első középkori székely sereg felállításába fektette. Az évek alatt szépen fejlődött a csapatuk, és egyre több rendezvényen öregbítik városunk hírnevét Erdélyben és Magyarországon. Hozzá kell tenni, hogy saját rendezvényük is van, az augusztusban megrendezésre kerülő Erdélyi Seregszemle, ami egyre nagyobb érdeklődésnek örvend.

– Hogyan választottad ki az általad alakított történelmi figurát, hogyan dokumentálódtál? Illetve honnan szerezted be a korhű felszerelést?
– A figurát mindig a csapat vezetőségével együtt dolgozzuk ki. Mivel minden csapat egy seregtestet formáz kicsiben, ezért fontos, hogy az illető korban jelentős, különleges karakterek és a „tömeg” is megjelenjen. A „tömeg” felszerelése pedig a fegyvernemtől függ. Jelenleg két karakter kialakításán dolgozom, mindkettő török, az első a szilithár. Ez magyarul nagyjából fegyverhordozót jelent: a pasák, illetve a szultán közvetlen közelében teljesítettek szolgálatot, a fegyvertárért feleltek, illtve amikor a pasa utazott, a kardját vitték mögötte. Mivel eddig senki sem csinált ilyen karaktert Magyarországon, így a korabeli ábrázolásokat tanulmányoztam, illetve szakemberekkel beszéltem a témáról, és közösen határoztuk meg, hogy mit kellene viselnie a szilithárnak.

A zsoldos karakterem tehát hiányos, szakadt felszerelésben megy csatába, ha túl sok az ellenfél, elfut, viszont ha prédálni kell, akkor az első sorban áll. Egyszerűen azért, mert szerintem ez még hiányzik a korszak megjelenítéséből. Ha majd a csatatéri oroszlánokból lesz hiány, akkor szívesen vállalom azt a szerepet is, a cél a közönség szórakoztatása.

– Mi a célja mindennek?
– A cél a hagyományok őrzése, felelevenítése és oktatás kézzelfogható, játékos, emberközeli módon. Marketingközpontú világban élünk, ma már nem elég annyit mondani, hogy tanuld meg, mert muszáj. Nem elég azon keseregni, hogy a fiatalok miért nem ismerik az országuk történetét. Tenni kell érte.

Hagyományőrzőként arra törekszem, hogy a felszerelésem felkeltse az emberek figyelmét, és ha valaki a táborunkba téved, akkor annak választ adjak a kérdéseire és meséljek a török korról. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó módszer arra, hogy felkeltsük az emberek érdeklődését a múltunk iránt. Ha valakinek a kezébe adok egy kardot, vagy elsütök mellette egy puskát, akkor hamar rádöbben, hogy nem is annyira száraz és unalmas ez a történelem, mint amilyennek a suliban tűnt.