Túllépni a korlátokon. Árus Tünde és horgolmányai

Éppen az utolsó simításokat végezte el egy figurán – árulja el –, de már tudja, a következő darab egy lovacska lesz egy kisbabának. „Nincs két egyforma darabom, nem szeretem semmiben sem a szimmetriát, az egyformaságot, biztosan azért, mert én is különbözök másoktól. Mindegyikbe igyekszek valami huncutságot belevinni. Külön ismertető jele nincs a figuráimnak, viszont azt tapasztalom, hogy a kicsi gyerekek megérzik, hogy szeretettel vannak készítve”.

Életre ítélve

Tünde egész lényével azon van, hogy mosolyt csaljon mások arcára, elsősorban a legkisebbekére.

„Nyitott gerinccel születtem, születésem óta kerekesszékben vagyok. Nekem eléggé más véleményem van a különböző fogyatékosságokról, mint a többségnek, én nem tartom magamat más embernek, úgy gondolom,

Kisiskolásként – meséli – mindenki nagyon vigyázott arra, hogy ne érezze másnak magát. Talán túlságosan is óvták, mert aztán „általános iskolában jött a feketeleves”. A gyerekek, a kamaszok gonoszok tudnak lenni – jegyzi meg szinte csak magának –, akkor sok bántás érte, nem sok pozitív élmény kötődik az általános iskolához. „Abban az időszakban sokat szenvedtem, de mindezek dacára boldog voltam, amennyire a folyamatos gyógytorna, a vizsgálatok mellett boldog lehet lenni. Mindig vigyorogtam. Szerencsére a humorérzékem sok mindenen átsegített”. A középiskolában sikerült megtalálnia azt a közeget, akik elfogadták, azt, amikre ő is tinédzserként vágyott. „Természetesnek vették az én helyzetemet, s nem volt különösebb probléma. Abban az időszakban inkább azzal volt gond, hogy három évig a gimnázium épületében az emeleti osztályokba kellett járnom. Utolsó évben sikerült megoldani, hogy az alsó szinten legyenek az óráim”. Majd középiskola után az egyetem következett, Tünde a Babeș-Bolyai Tudományegyetem pszichológia és neveléstudományi karának pszichológia szakán végezte el tanulmányait.

„A nyitott gerinccel született babákat a lehető leghamarabb megműtik.