Tájházak lenyűgöző történetekkel

Ugyanő a mai helyzetet is felvázolja: sok helyen gondot jelent az épület tisztázatlan tulajdonjoga, az áldatlan állapotok, a nyitvatartás biztosítása, és ez utóbbi következtében a látogatottság hiánya. Ráadásul „szakmai kontroll hiányá­ban tájházaink túlzsúfoltak, statikusak, épp ezért nem jelentenek különösebb vonzerőt vagy élményt”.

Tanulmányút civileknek

Nos, erre próbált rácáfolni a Tájházak napja projekt. „Az elsőt 2014-ben szerveztük meg, majd egy év kihagyással azóta minden évben. Lényege, hogy minden tájház, illetve olyan gyűjtemény, amely iskolában, kultúrházban kapott helyet, megnyitja kapuját.

A látogatottság nagyban múlik a tájházfelelős személyén. Többnyire lelkes pedagógusok ők, akik beszervezik az iskolásokat. Mindenhol készültek mára valamivel, például könyvbemutatóval, kiállításmegnyitóval, gasztronómiai eseménnyel, kézműves-foglalkozással. Van még egy tájházi találkozó ősszel is, de az a szakmának szól. Most a civileket céloztuk meg” – közölte Salló Szilárd programfelelős, a Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársa.

– kezdte a bemutatást a gondnok, aki egyben a gyűjtemény megalapozója. „Aránylag sok fénykép, okirat, tárgy maradt fenn a faluban, ezeket próbáltuk megmenteni, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk” – mondta. A kékre festett épület két részből áll. Az előtérben szerszámok, háztartási eszközök kaptak helyet, amelyek közül kitűnt a csikókályha és a kerámiakorsó-szerű kürtőskalácssütő, illetve a fából készült ősi mosógép, „melynek a gübébe tették a ruhát”. A hátsó helyiséget tisztaszobának rendezték be, melynek darabjait a falra kifüggesztett „hozománlevél” tanúsítja. Nagy érdeklődés övezte a csizmahúzó berendezést, a gondnok felvezetőjével: „okosan, logikusan minden ki volt találva”.

Muzsikaszóban úszó minifalu

Utunk Gyimesközéplokra, a borospataki skanzenbe vezetett, ahol éppen a 13. Erdélyi Táncházzenészek Találkozója zajlott, így muzsikaszó mellett és az elfoglalt házigazdák nélkül jártuk végig a tizenhárom parasztházat számláló minifalut. 2002-ben a Szász család vette birtokba a területet, ahol akkor még csak egy öreg hajlék és egy csűr árválkodott. Majd kezdték megvenni a környéken a halálra ítélt házakat, amelyeket a helyszínre szállítva eredeti módon újraépítettek és hagyományosan berendeztek. Jelenleg vendégházakként működnek, összesen 125 férőhellyel. A két újonnan felhúzott, korszerűsített csűr egyike rendezvényteremmé, a másik fürdőházzá alakult. A dombon kápolna áll, ez szintén utólag épült. A gyerekeknek játszótér biztosítja a szórakozást, különben meg úton-útfélen barátságos csacsikba, bégető bárányokba futni.

Rejtélyes nyomok

Kicsivel arrébb, a Hagyományőrző Házban Mihók György számolt be tevékenységükről. A hatalmas épület két részlege közül egyikben állandó fotókiállítás kapott helyet. Az 1911-es Mária Magdolna-napi búcsúról és a hétköznapokról készült képsorozat a Magyar Néprajzi Gyűjtemény részét képezi. Külön csoportosították a csángó zenészeket, akik között a fő helyet a híres vak prímás, Zerkula János foglalja el, de házigazdánk megemlékezett Pulika Gyurkáról is, aki „a zenész cigányok őse, az első, aki csángósan öltözött”. Mihók szívesen adomázott:

Eredetileg Felcsík és Oldalcsík havasi birtokai voltak itt, míg meg nem váltották a csángók az 1800-as évek végén. Mindig nehéz volt az életük, leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak. A századfordulón megjelentek a zsidók, beindult a fakitermelés. Az segített az embereken. A vasúti összeköttetés is. Az iskolát Majláth püspök alapította, de elég sokáig, az ötvenes évekig tartotta magát a felfogás, hogy nem mindenkiből lehet pap vagy doktor.”

A megpatkolt vaddisznó

A tanulmányút utolsó állomásaként a Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkre látogattunk. A négy éve elhunyt Antal Mária tanítónő 1975-ben kezdte önszorgalomból gyűjteni a tárgyi emlékeket saját lakóházában. Lánya, Marika szerint a felhalmozott tárgyak száma ma már meghaladja a kétezret, és pár éve a szomszédba kellett költöztetni mindent, „mert odahaza beáztak a falak, gomba kerekedett, ami veszélyes a tárgyakra”.