Ötven éve ítélték halálra a Cigánymezőt

1888. június 30-án: „A tanácsülés napirendjén szerepel a Cigánymező telkeinek tulajdonjogi tisztázása, ahová a város terjeszkedni szándékozik...” 1919. május 15-én „a városi tanács építkezési segélyt ad a Lavotta-tető és a Cigánymező újjáépítéséhez, melyek a május elsejei hóvihart (!) követő földcsuszamlásban erősen megrongálódtak.” 1937. december 1. : „... kiterjesztették az utcai közvilágítást (...) villanyvilágítást kapott az ún. Cigánymező (...)”

Átfestett házak

Lavotta János Pusztafödémesen született 1764-ben, magyar zeneszerző, hegedűművész, a verbunkos egyik kiváló képviselője. Katonaévei után Bécsbe ment, azután Fraknóra, végül Pestre. Hivatalnok lett a kancelláriánál 1791-ig, majd Zichy Károly fiainak nevelője. 1792–1793-ban a pest-budai magyar színjátszó társaság muzsika-direktora volt. 1802–1804-ben a kolozsvári színtársulatnál karnagyoskodott. 1816-ig sorra járta a nemesi kúriákat, vándoréletet élt. 1817-től kezdve betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta. 1820-ban Tállyán telepedett le, és ott is hunyt el 1820. augusztus 11-én. A Cigánymező Lavotta-közre való névadásban, azaz névváltoztatásában fontos szerepe volt annak, hogy itt lakott a város cigányzenészeinek többsége.

De a közelben – a Szentgyörgy utcai Izrael sarok mellett – lakott Soós Pál építőmester is, aki a 19. és 20. század fordulója környékén a legszebb házakat építette Vásárhelyen. S mint a nagy mesterek általában, Soós uram is kedvelte a mulatást, tréfálkozást. Mondják róla, hogy egy háromnapos mulatságra odarendelte a Lavotta-tető zenészeit, közben meg utasítást adott az embereinek, hogy a Cigánymező házait fessék át különböző színekre. A derék szobafestők eleget is tettek a parancsnak, aztán amikor három nap múlva a fáradt zenészek hazatámolyogtak, nem találták házaikat, csak bámultak és keresgélték az otthonaikat.

Vacsora a nyílt tűzhelyen

Kültelki vagányok, mesteremberek, korcsmárosok, fuvarosok lakták a környéket, akik fülledt nyári vasárnapokon kopott ünneplőt öltöttek, s elindultak a városba, amikor bágyadt harangszó úszott a levegőben, s a templomozás után az izraelsarki vagy a kispostai talponállóban öblítették le az út porát és a szentbeszédet.

A hatvanas évekre az egykori Szentgyörgy térből csak a peremére szorult Lavotta-tető maradt meg annak, ami hajdanában volt. Úttalan utak, közök vezettek a tetőre, vályog-, vagy betonviskók között kanyargott többtucatnyi ösvény, kerítés is csak elvétve akadt, de azért az ittlakók általában tiszteletben tartották a magánbirtok sérthetetlenségét. Az élet jobbára a nagynyilvánosság előtt zajlott, mosóteknők álltak a házak előtt, nyílt tűzhelyeken főtt a vacsora, s a nyílt színről általában csak utódnemzésre húzódtak vissza a viskókba.

Megmagyarázhatatlan, hogy miként kerülhetett erre a dombra ennyi kacat meg ház meg ember, miként szállíthatták fel a holmijaikat az újonnan érkezők utcák nem lévén, de tény, hogy ott voltak. Valamiképpen minden odakerült. És a telep élte a maga önálló életét, kevesek által ismert szigorú szabályok szerint, a legteljesebb elzárkózásban. A külvilággal való kapcsolat úgy valósult meg, hogy lakói alászállottak a dombról a sarki korcsmákba, a térre, a gyerekek olykor eljártak iskolába, gyakrabban a marosparti fűzfák alá, ahol a kanális beömlésénél naphosszat csapkodták a vizet mogyorópálcára bogzott cérnavégen lógó hajlított gombostűvel egy-egy nyápic pirkára várva.

Máról holnapra éltek

Rémtörténetek keringtek az ittélőkről, amiből annyi volt igaz, hogy rém egyszerűen, máról holnapra éltek. Voltak, akik azt rebesgették, hogy életveszélyes a dombra felmerészkedni, mert aki odamegy, élve nem tér vissza... Nemegyszer fennjártam magam is, mintegy bizonyságául annak, hogy mindaz, amit a Cigánymezőről mesélnek, alaptalan rágalom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valahányszor ottjártam, mindig egy-egy iskolatársam kísért, olyanok, akik ott laktak. Ma már úgy hiszem, bátran mehettem volna egyedül is, hisz küllemben nem sokban különböztem az ottlakóktól, ugyanolyan vásott rövidnadrágban, „mackóban” lófráltam, akárcsak ők. Legfennebb rámcsodálkoztak volna, hogy ugyan már ki az a csudabogár, aki minden híresztelés ellenére odamerészkedik. S azzal már napirendre is tértek volna a dolog fölött.

Most toronyházak, s kisebb, négyemeletes blokkok állnak a Lavotta-tető viskóinak helyén. Szépemlékű Lavotta János nótái helyett olykor gépzene bömböli tele az akácillatú langymeleg estéket.