Öntödéből a műterembe: tájképek a tömbház padlásteréből

A tömbházbeli román szomszéd értetlenkedésének lehetett még egy oka: Csata Jenő ugyanis öntödében kereste a kenyerét, de volt ő életében már dokkmunkás is egy Fekete-tengeri kikötőben. Pedig az elég korán egyértelművé vált számára, hogy közel áll hozzá a képzőművészet. A nyolcvanas években azonban a környéken csak Marosvásárhelyen volt művészeti középiskola, óriási volt a túljelentkezés. Ő mégis megpróbálta. Ahogy várakozott az osztályban a vizsgára, két illető jelent meg a teremben, s bejelentették: a vizsga elmarad, nem lesz abban az évben kilencedik osztály.

Ilyen balszerencse kellett ahhoz, hogy ne legyen kitanult, főiskolát végzett művész Csata Jenő. Mégis festő lett belőle a szónak abban az értelmében, hogy jelenleg nincsen más hivatásszerűen végzett tevékenység, amivel foglalkozna: festményeket fest és értékesít.

Nem bocsátkozik arra vonatkozó becslésekbe Csata Jenő, hogy hány háztartásban lelhetőek fel munkái, de azzal egyetért, hogy több ezer lehet. Többnyire Csíkban és Gyergyóban adott el, de sok munkáját vitték külföldre is az innen elszármazottak.

Eleinte csak ceruzával és tussal alkotott, később tért át a színekre, mondja. Manapság is szereti cserélgetni a technikákat, mert úgy frissebbnek érzi magát. „Egy ideig olajjal festek, aztán pasztellel, a présgépen nyomatokat is készítek. Vannak nonfiguratív munkáim, de a tájképeket közel érzem magamhoz. Jó kiülni a tájba.

Bár sok mindent magától sajátított el, volt, ahol tanuljon is Csata Jenő: a kilencvenes években Jánosi Antal volt a mestere a művészeti népiskolában, s gyakori vendége az alkotótáboroknak. Gyimesközéplokon alapítványt hoztak létre egy társasággal, amelynek tagjai azóta is rendszeresen összetartanak.

S hogy milyen egy festőművész napirendje? „Nem úgy kell elképzelni, hogy mindennap festek, mintha csavargyárba mennék, ahol minden nap le kell gyártsak egy bizonyos mennyiségű csavart. Kedv, inspiráció kell legyen hozzá, főleg az elvontabb képeknél. Ezek előtt több vázlat készül, hogy mire a prést előveszem, s felborítok itt minden rendet, addig meglegyenek a témáim, ne akkor kezdjek gondolkodni. Fejben el kell dőljön egyszer, mit szeretnék, utána papírra vetem, esetleg még utána is nézek ennek-annak. Nyomatokat nem csinálok túl gyakran.

Csata Jenő festményei azért is népszerűek, mert hozzáférhető áron vásárolhatóak meg az alacsonyabb jövedelműek számára is. „Nem tartok a magaslatokon, nem drágák a munkáim. Ennek sokan nem is örülnek, de a vevő igen.

De megrendeléseket is felvesz. Mulatságos történetek is kötődnek ehhez, máskor meg az derül ki, hogy akár a testi épsége is veszélyben lehet a festőnek. „Volt olyan megrendelő, aki azt szerette volna, ha van a képen ház, fenyőfa, patak, kő. Megkérdeztem, hogy kb. hány köbméter fára volna szükség. Hisz minden nem lehet éppen rajta, nem akarok miniatűr Feszty-körképet csinálni” – magyarázza a művész.

Volt olyan eset, hogy a hétvégi házát akarta megörökíttetni valaki, s míg Csata Jenő ezen dolgozott, a szomszédos telekről átjött a kutya, s csúnyán megharapta. Hetekig kapta az injekciókat utána. A Gyimesekben egy traktoros letakarítatlan fatörzset húzatott, s nem vette figyelembe, hogy a festő az út szélén dolgozik: alig tudott a kerítésre felkapaszkodni, így a fenyő ágai csak a hátát verték. A traktoros, mintha mi sem történt volna, tovább hajtott.

Barabási Albert László témába vágó elméletéről ejtünk egy pár szót: a hálózatkutató nemrég Sepsiszentgyörgyön fejtette ki, mi az összefüggés a művészek sikeressége és a hálózatok között. Csíkszereda, legyen bármennyire is pezsgő művészélete, a periféria perifériáján van, ha a művészek és művészeti intézmények hálójában próbáljuk megkeresni, el van zárva az európai fősodortól. „Egy művésznek nem elég a tehetsége, s az, hogy jó munkái legyenek.