
A Kacsó Tibor által is megjárt peripravai börtönt körülzáró drótkerítés. A hírhedt kommunista láger ma múzeum
Fotó: IICCMER
Miután ötvenhatos elítélt lett, a mezőfelei Kacsó Tibor megjárta a román kommunista poklot. Nemrég emléket állítottak neki és két társának. Tizenöt éve nincs már az élők sorában. Nem sokkal halála előtt mesélte el, mit élt át.
2018. március 26., 16:362018. március 26., 16:36
Az elmúlt napokban emléket állítottak Mezőfelében a falu három volt lakosának, akiket a kommunista hatalom a Duna-deltába hurcolt és ott kínzott. Közülük ma már egyik sem él. Ábrám Sámuel és Fülpösi Jenő mellett az önmagát következetesen gazdásznak tartó Kacsó Tibor volt a harmadik. Az alábbiakban egy, még a 2003-ban bekövetkezett halála előtt nem sokkal készült beszélgetés szerkesztett változatát adjuk közre.
A kérdésre, hogy miként lesz egy erdélyi gazdászból ötvenhatos elítélt, akkor így emlékezett:
Elkerült Csíksomlyóra a volt katolikus iskolába nevelőnek. Nem sokkal azelőtt vitték el onnan a barátokat...
Kollégiumi módszereket alkalmazott, ez tetszett a gyerekeknek, rend is volt, ez meg az iskola vezetőségének tetszett. Volt ott egy kereszt az iskola dísztermében (azelőtt nem díszterem volt, hanem kápolna), jöttek, hogy azt el kell tüntetni. Nem lesz ez jó, mert ez műemlék, nem szabad hozzányúlni – mondta ő akkor. Kitalálta, hogy készítenek egy ládát, azzal leborítják, a ládát meg vörös papírral vonták be, s ráírtak egy Sztálin idézetet.
– emlékezett. Volt egy összetűzése holmi tanfelügyelőkkel egy Luca-kép miatt: leesett a falról a rendezkedés közben, s nem tették vissza azonnal a többi pártvezér közé. Az inspektorok hiányolták... Olyannyira, hogy őt reggelre kirúgták. Renitens volt, meg osztályellenség, ráadásul nevelő agronómusként. Attól volt osztályellenség, hogy az édesapjának volt egy kicsi földje...
Eljött 1952. Az édesapját már elvitték a csatornához, mert felkerült a kuláklistára. Ő hányódott itt-ott szolgaként, munkanélküliként. Hargitafürdőn kosztért, kovártélyért nevelősködött másodállásban. Főállásban szolga, másodállásban nevelő… Az útépítőkhöz jelentkezett napszámosnak, másnap már munkavezető volt. Utána a csíkszeredai gazdasági iskolában lett tanár. Sztálin halálakor kiszabadult az édesapja, de akkor már nem volt hova hazamenni. Elvették mindenüket. Négy évig törvénytelenül élt Csíkban. Nem tudott bejelentkezni, mert nem volt honnan kijelentkezni... Aztán a menyasszonyával „kisettenkedtek” egy ideiglenes tartózkodási engedélyt. Ötvenhat április-májusában valaki megállította az utcán s óvatosan közölte:
És jött 1956. október 23. Az erdélyieknek október huszonharmadika 24-én volt. Akkor tudták meg, mi is történt. November negyedike után pár nappal hazafele menet valaki odament hozzá azzal, hogy „pártgyűlésről jövök, vigyázz, nagyon figyelnek”. Itt közbevetette: „az erdélyi ötvenhatosok tulajdonképpen november negyedike után lettek ötvenhatosok. Ezt nem szabad elsimlizni! Akkor voltunk magyarok, amikor már semmilyen előnyt nem várhattunk a forradalomtól.” Szaglásztak körülötte, de akkor még nem bántották. ’57-ben sem. És ’58-ban sem. Aztán ’59-ben egy este az iskolai ebédlőben három pár enyelgett a sötétben. Nem lehetett nem tudomásul venni az „erkölcstelenséget”. El kellett járni a kommunista erkölcs megrontóival szemben. Gondolta, egy osztályfőnöki megrovással elintézik az egészet, aztán spongyát reá. Na, aztán a letartóztatása után ezt is felhasználták ürügynek.
Június hatodikán ment az iskola felé, amikor látta, hogy elhagyja egy lepedős (ponyvás) terepjáró. Akkoriban ilyenben tűntek el a kényelmetlen emberek. Aztán a lepedős az iskola mellett megint feltűnt. Rossz előérzete volt – a sofőr mellett egy szekus-egyenruhás tiszt ült... Az iskolában a nevelő azt mondta, hogy azokat az ebédlőbeli, osztályfőnökileg megrovott lányokat vitték el. Este 11 óra 6 perckor tartóztatták le, hazavitték, a házkutatás eltartott jó három órát, utána vitték a csíkszeredai Szekura. A lánya akkor öt hetes volt, a fia kétéves. A csíki Szekuról a marosvásárhelyire vitték. „Elvettek fűzőt, nadrágszíjat, még a csizmámról is leszedték a vasspiccet, nehogy kárt tegyek magamban. Feltették a motorosszemüveget, olyan, mint amilyet a motorozók használtak akkoriban, csakhogy ebbe üveg helyett egy fémlap volt szerelve. Délelőtt egy Kiss Lajos nevű tiszt, délután ő és Bartus Károly ezredes vallattak” – emlékezett a letartóztatása utáni első napokra. Fegyveres szervezkedést akartak rábizonyítani, hogy akit még be akartak vinni, azt az ő vallomása alapján vigyék. Ez nem jött össze.
Újabb hét múlva vitték a Bartus irodájába. Az meg fenyegette, hogy majd a nyomozó jól elintézi, amiért elcseszte a nyarát, hogy bizonyítékok után kell szaladgáljon... Aztán öt hétig felé sem néztek. Áttették a fürdő melletti 7-es cellába. Egyszer kilesett, s látta a fürdőben Ambrus Mikit, utána Szabó Bélát, akiket az ő vallomása alapján akartak bevinni, de végül más ürügyet találtak. Július 17-én vitték kihallgatásra újra (érdekes volt, ahogyan az eseményekre dátumszerűen emlékezett). Ekkor már verték, szomjaztatták. Később áttették Dula kapitányhoz. Ez kezdte a fegyverekkel. Hogy voltak-e? „Voltak hát, az iskola tele volt fegyverekkel, ládaszám volt puskánk, hozzánk hozták javítani” – mondta. A hazafias gárdák gyakorlatoztatására használt ócska mordályokra célzott. Akkor meg valami vonatkisiklatási kísérletet akart a nyakába varrni. Bejött ismét Kiss, és elkezdték ketten verni.
Benne volt a fegyveres szervezkedés. „Ez volt az egyik módszerük – hülyére verni az embert, addig, amíg már azt sem tudja, mit tesz. És aláír bármit. Másnap már vittek az ügyészségre” – emlékezett vissza. Szeptember 8-án volt a tárgyalás. A fegyveres szervezkedést nem ismerte el (minthogy nem is volt), csupán arra szorítkozott, hogy neki valóban nem tetszik ez a rendszer. Egy román ember – a hírhedt Macskásinál sokkal emberségesebb – volt a bíró. Az ügyész halálbüntetést kért. Másnap a fogdából átvitték a börtönbe, egyenesen az elkülönítőbe tétette Bartus, amiért visszavonta a jegyzőkönyvi vallomást. Ott tudta meg, hogy 25 év kényszermunkára ítélték. Januárban a vásárhelyi börtönből átvitték Szamosújvárra.
Szamosújváron szerelvénybe rakták, másnap reflektorfényben kivagonírozás, betuszkolták valami fémtartályba, amiről később kiderült, hogy uszály. Elvitték Peripravára. Onnan később Grindre. Pokoli hely volt mindkettő. Homok, őrtornyok, szögesdrótkerítés. Csatornát ástak, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Lecsapolt területen a kukorica közül kellett kiirtani a nádat. Úgy hajszolták a rabokat, hogy szusszanni sem volt idő.
Kacsó Tibor önmagát következetesen gazdásznak tartotta
Fotó: Bakó Zoltán
1960-ban jött egy jobbindulatú szekusparancsnok, aki mindenképpen szeretett volna barátkozni velük, de nem ment. A 15–25 évre elítélt értelmiségiek csak álltak, mint a szobrok. Rădunának hívták, igyekezett volna szegény barátkozni, de nem volt kivel. „Az ember elfásul, ha tudja, hogy mennyi van hátra, nem szívesen dől be az ilyen barátkozó pasasokank, még ha tisztességes szándék vezérli is” – magyarázta így utólag.
1964-ben, amikor Románia nagyon le akart bratyizni a Nyugattal, jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem!
– mondotta el. Még a köztörvényeseket is hazaengedték, csak ők maradtak ott, körülbelül százan. Aztán július vége felé elengedték őket is. Leült a huszonötből több mint öt évet. Július 31-én érkezett haza. „Peripraván olyan emberekkel voltam együtt, mint Veress Sándor, Lay Gyurka, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál... Sokaknak a nevére már nem is emlékszem. Aztán a Veress Sándorral való barátságomból jött létre a Társaság” – zárta az emlékezést.
Kacsó Tibort megválasztották az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társasága elnökének, később örökös tiszteletbeli elnökének. Ő képviselte az erdélyi ötvenhatosokat a Magyarok Világszövetségénél.
mely végigjárta a politikai elítéltek Golgotájának útvonalát, börtönöket, gyűjtőtáborokat, Duna-deltát.
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
szóljon hozzá!