Magyarnak lenni a kenguruk földjén

Aztán múlt évben Potápi Árpád János államtitkár eljött Brisbane-be, s látta, hogy van egy ilyen színtársulat, s mondtuk neki, hogy nekünk meg van egy ilyen álmunk, ő meg arra biztatott, hogy pályázzunk pénzt rá, vannak erre lehetőségek. S akkor a Bethlen Gábor Alaphoz pályáztunk is, ők fizették a repülőnket, de sok mindent saját magunk állunk. Az is nagy segítség, hogy szívesen fogadnak, sok helyen vacsorát adnak.

– Úgy alakultak ki a turné állomásai, hogy kötődnek a helyszínek a színtársulati tagokhoz?
– Igen, a tagok szülőfalujában/városában lépünk fel, vagy olyan helyeken, amelyek valami miatt fontosak egyik-másik színtársulati tagnak.

S azóta is járok magyar közösségbe, el sem tudnám képzelni, hogy ne legyen meg ez a magyar kapcsolat.

– Hol és hogyan találnak egymásra a magyarok ott?
– Van egy Magyar Ház, s ott futnak össze a szálak. Van a református egyház, ami igazából ökumenikus jellegű, a katolikusok meg minden más felekezet odajár, aki szeretne. A Magyar Házban pedig magyar rendezvényeket szerveznek. A gyülekezetnek most épül a temploma a Magyar Ház udvarára, de eddig a Magyar Házban voltak az istentiszteletek. Vasárnaponként az istentisztelet után ebéd van, de mindenféle programokat rendeznek a Mikulás-járástól elkezdve a nemzeti ünnepig, locsolásig. Amit itt megünneplünk, ott is. Queensland államban körülbelül tízezer magyar van. Amikor nagyobb rendezvény van, koncert például, akkor kétszáz-kétszázötvenen gyűlünk össze.

– Milyen gyakran beszélsz magyarul?
– Napi szinten. A 14 éves lányommal próbálok állandóan magyarul beszélni, habár ott tartunk, hogy én sokszor beszélek magyarul, s ő válaszol angolul. A családon belül is nehéz magyarul beszélni, mert a férjem nem beszéli a nyelvet. Habár próbálkozik, de ugye nem könnyű a magyar. Ezen kívül telefonon is sokszor beszélek, mert a színtársulat tagjai közül is van, akivel szoros barátság.

– Minek köszönhető, hogy Ausztráliában ilyen jól megtalálják egymást a magyarok?
– Nem mindenki van ezzel így amúgy. Van, aki elhagyta Magyarországot s nagyon örül ennek, s nem is akar magyarokról hallani, s akkor van az a réteg, amibe én is besorolom magam, hogy én igénylem azt, hogy találkozzak magyarokkal, hogy magyar zenét halljak, én úgy érzem, hogy nekem erre szükségem van.

– Mi az, amit a legnehezebb megszokni Ausztráliában?

Meg az, hogy senkink nincs ott a barátokon kívül, sem nekem, sem a férjemnek. Ez a legnehezebb, karácsony az az ünnep, amikor a nagy család össze szokott gyűlni, s akkor érzem igazán, hogy ez mennyire hiányzik. De amúgy megtaláltam a helyem, úgy érzem.

– Sokan azt gondolják, hogy Ausztrália az ígéretek földje, s nagy vágyuk, hogy kiköltözzenek, de nem mehet akárki.
– Így van, nem engednek be akárkit. Különböző módjai vannak, az egyik, hogy házasságot kötsz egy ausztrállal, de ott is többéves procedúrán kell bebizonyítani, hogy nem érdekházasság, sokba is kerül. A másik módja, hogy ha olyan szakmád van, amit ott keresnek. A harmadik módja, amit sokan választanak, de elég bizonytalan, az a tanulóvízum. Sokba kerül, ráadásul csak húsz órát dolgozhatsz mellette, ami kevés. S akkor tanulsz két-három évet, kiválasztasz egy olyan szakmát, ami rajta van a listán, mert utána el szeretnél helyezkedni, de sokszor megtörténik, hogy azt a szakmát két év múlva leveszik a listáról, s akkor mégsem tudsz elhelyezkedni, letelepedni. Amúgy sokan tényleg a fél kezüket odaadnák, hogy Ausztráliába bekerüljenek, mert jó ország, jó ott élni, viszont ott is meg kell dolgozni a pénzért, s bevándorlóként az elején nagyon nehéz. Ha van egy stabil munkád, akkor legalább az anyagi stresszt az leveszi rólad, de azonfelül még ott van az érzelmi stressz is: mindenkit otthagytál, senkit nem ismersz. S vannak olyanok, akiknek nem jön be, s hazasunnyognak.