Limes Székelyföldön: lehetünk-e büszkék a római örökségre?

Nyilván az a cél, hogy a székelyföldi múzeumokkal együttműködve ezt a szakaszt intenzívebben kutassuk, részben azért, merthogy Románia elkötelezte magát, hogy nevezni szeretné ezt a hatalmas, több mint ezer kilométeres határszakaszt az UNESCO Világörökség listára. És nyilván azt lehet nevezni, amit ismerünk. A mi célunk az volt, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrásokkal megpróbáljuk legalább Maros megyét, amennyire lehet, kicsit mozgósítani, és még amennyire tudtuk, Hargita és Kovászna megyét is, ott, ahol volt erre lehetőség, hajlandóság, megpróbáltuk kisegíteni. De nagyjából a Maros megyei szakaszra összpontosítunk, és éppen ezért nagyon szerencsések vagyunk, mert nagyon jó nemzetközi csapat állt össze: Magyarországról geofizikusok, építészek, Kolozsvárról régészek, régészhallgatók, Berlinből, Kölnből ugyancsak régészek, Erfurtból restaurátorok segítettek, évente több mint ötven hallgató és húsz szakember, aki hosszabb-rövidebb ideig bekapcsolódott ebbe a munkába.

Minden szántásnál újabb rétegek pusztulnak el, az emberek is elmondták, hogy minden évben egy-egy szekérnyi követ hordtak el. Mikháza kiemelt helyszín, ahol 2013 óta folynak az ásatások. Amit nagy mértékben a külföldi partnerek segítségével sikerült megvalósítani, illetve a múzeumon keresztül a megyei tanács is támogatta ezeket a kutatásokat. Az idén egy nagy infrastrukturális beruházás lesz, a csatorna- és vízvezetékhálózat fejlesztése, amelyet leletmentő feltárások előznek meg. Ez nagyjából a teljes lelőhelyet érinti, lesz egy kilométeres szakasz, amit manuálisan kell feltárni, és ha valami előkerül, dokumentálni. 

Nyilván a régészeti lelőhelyek bujkáló műemlékek, tehát a földben vannak, és amíg nem bolygatjuk a földet, addig nem kerülnek elő. A törvény szerint a régészeti lelőhelyeken, ha valaki építkezésbe kezd, és nem kér régészeti felügyeletet, az bűncselekmény, szándékos műemlékrombolásnak számít, és bűnügyi eljárást is vonhat maga után. Mikázán nincsen veszélyben a lelőhely bizonyos része, ezért több évre tervezhetünk. És úgy tervezzük a feltárásokat, hogy amit feltárunk, próbáljuk bemutatni, hasznosítani, kézzelfoghatóvá tenni. 

Nyilván van mikor egy helyi rekonstrukció is már műemlékvédettséget nyert, mert abban a formában tükrözi mondjuk a 19. századi műemlékvédelmi koncepciót. De manapság számtalan briliáns, kreatív megoldás létezik, amivel bemutatható az adott műemlék. Mikházán ezt szeretnénk, hogy egy védőtető alatt mutassuk be az épületet, a belső teret muzeális térként hasznosítva, modern építészeti eszközökkel ismertetve annak léptékét, formáját. A budapesti műegyetemmel együttműködve olyan hallgatói tervpályázatot írtunk ki, aminek az eredményeként 28 terv született, és abból négy véglegesítődött. A nyertes pályamű az építkezési állványrendszert idézi meg, kintről nem engedi sejtetni, hogy mit rejt a belseje, de a belső térben a tetőről lelógatott elválasztókkal lehetne jelezni, hogy hogy nézhetett ki ez a viszonylag fontos középület.

Meg tudom érteni az embereket, akik sokszor ezt a kérdést is nekünk szegezik, hogy ugye dákokat nem találtak, mert az emberek egy kicsit a saját identitásukat féltik. Az az érdekes, hogy ez nem volt mindig így. A 19. század végén, a 20. század elején a legjobb erdélyi magyar régészek kutatták a római kort.

Tudom, hogy nehéz elmagyarázni a Székelyföldön valakinek, hogy a korábban ott élő kelták vagy bronzkori emberek, ne adj Isten, a rómaiak az ő örökségének a részei, mert nem nyúlik annyira vissza a történelmi emlékezetünk, de valamennyien a rómaiak örökösei vagyunk, például a latin ábécét ha vesszük, vagy akár a kereszténység elterjedését is.  

– Az elmúlt tíz év alatt volt részük valamilyen meglepetésben?
– Mielőtt a nagyléptékű feltárásokat elkezdtük, nagyarányú geofizikai felméréseket tudtunk végezni. Ennek köszönhetően húsz hektárról tudjuk pontosan, hogy hol koncentrálódnak a leletek. Nyilván, bármennyire típusépületek is ezek a katonai létesítmények, számtalan meglepetés vár a régészre.  Ugyanis a geofizikai mérések ki tudják mutatni azt, hogy hol húzódnak a falak, de azt nem árulják el, hogy mire használták azokat a helyiségeket, azt sem, hogy mikor. Ami számomra rendkívül nagy öröm volt, hogy a parancsnoksági épület feltárásánál, ami egy kőépület, az utolsó fázisban, ahogy lennebb haladtunk, egy tűzben elpusztult faépület nyomait tártuk fel. Azt gondoltuk, hogy ha léteztek is faépítmények, azok megsemmisültek. Ilyen Daciában nagyon kevés van, keveset tártak fel, és még kevesebbet dokumentáltak.

Egy olyan vasmécses is előkerült, amiből tíznél kevesebb ismert birodalomszerte. A leletmentés során a római járószinten a kollégám egy aranygyűrűt talált. Ezeknek mi is szoktunk örvendeni. A múzeumok éjszakáján is bemutattunk egy, eddig egyedinek számító perselyt, aminek két rekesze volt, külön az apró- és külön a nagyobb pénznek. Ilyen perselyről még nincs tudomásunk a birodalomból.