Lámpaláz? Inkább koncentráljunk a felkészülésre!

Elmondta, a felkészülésben az segít a legtöbbet, ha tudjuk, hogy miről szeretnénk beszélni. Fontos tehát a tartalom, hogy mit szeretnénk elmondani, mi az üzenetünk, és hogy hogyan akarjuk ezt kommunikálni. Attól is függ ez, hogy ki a célközönség, illetve hogy milyen alkalomból szólalunk fel. Az is számít, hogy milyen státusban vagyunk ott. „Fontos, hogy ki vagy, és az, hogy milyen alkalom kapcsán beszélsz, illetve, hogy mit tud rólad a közönség, te mit tudsz a közönségről” – hangsúlyozta Forró Gyöngyvér.

Hozzátette, ritka az olyan ember, akinek ne lenne lámpaláza felszólalás előtt. De a lámpaláz leküzdése tanulható. „Mindenkiben van, a mértéke változó és a kezelési módszerek is eltérőek. Van, aki attól nyugszik meg, hogy iszik előtte egy pohár vizet, mélyeket szuszog, arra koncentrál, amit mondani akar, és ráhangolódik a felszólalásra. Van, aki attól, hogy szóról szóra minden betűjét leírja annak, amit el kell mondania, ezt hetekig gyakorolja, és ez meghozza számára a megfelelő magabiztosságot. Olyan is akad, akinek az segít, hogy meg tudjon szólalni, ne remegjen a teste, a hangja, hogy úgy gondol a közönségre, hogy »káposztafejek ülnek előttem«. A rádióban és a tévés interjúban sokak számára például az jelent könnyebbséget, hogy csak közvetett módon érintkeznek a közönséggel, nem látják a nézőt, a hallgatót. Mindenkinél másképp működik a lámpaláz, és mindenkinek más a receptje, de ez a fajta izgalom leküzdhető, nem szabad gátat szabnia abban, hogy egy életre elforduljunk a nyilvános szerepléstől.”

Ugyanúgy, mint minden másban, a nyilvános felszólalásban is számít a tapasztalat: a rutin sokat segít, tehát jó, ha minél több olyan helyzetbe kerülünk, ahol gyakorolhatjuk a nyilvános beszédet. Arra viszont érdemes vigyázni, hogy milyen helyzetbe mennyi idő után milyen mértékű felkészültséget követően hozzuk magunkat.

„Nem beszélve arról, hogy az emberek tényleg véleményt alkotnak, ha közszereplő vagy. Bár rettegünk tőle, nem olyan nagy baj, ha izgulsz, mert érdekes módon, ha a közönség olyan emberi bakit vél felfedezni, amivel tud azonosulni, akkor nagyon megbocsájtó és empatikus. Akár az olyan vallomások is segítenek, hogy »ne haragudjanak, nagyon izgulok, de fontos, amit mondani akarok«. Az ehhez hasonló fordulatok majdhogynem ajánlottak is egy kezdő felszólalóknak. Fontos azonban, hogy ez a vallomás őszinte és alázatos legyen.

A hogyannál viszont érdemes odafigyelni néhány dologra. Ha például rádióban beszélünk, próbáljuk meg némán venni a levegőt, orron keresztül. Egy másik hiba az „ööögetés”. „Általában azoknál lép fel gyakrabban az ööögetés, akik gyorsan beszélnek, de picivel lassabban gondolkodnak, esetleg hiányos a szókincsük, ezért ööögetéssel pótolják az időeltolódást, ööögetnek, amíg keresgélik a szavakat. Vagy pedig az van, hogy nem tudja, mit akar mondani. Az ööögetés egyébként nemcsak csúnya, hanem nagyon kártékony is lehet tévében, rádióban.

A szakember kiemelte: aki nem jó viccmesélő, az ne mondjon viccet, ne próbáljon poénkodni, mert hátrányára sülhet el. Ugyancsak tanulságos: ha valamihez nem ért, ne beszéljen róla, mert nem hiteles. Ha a saját életéből szeretne egy sztorit elmesélni, tegye, de ne hazudjon a történetben, ne essen túlzásokba, és ne állítsa be mások sztorijait úgy, mintha az vele történt volna meg.

„Van, aki nagyon jó történetmesélő: érzi a sztori ízét, a zamatát, és el is tudja mesélni, rászánja az időt. A közönség számára pedig nem unalmas, mert van ideje megérteni, elképzelni az esetet, így nagyobb eséllyel azonosul a történet valamely szereplőjével. Vagy ha nem is azonosul vele, mindenképp emlékszik rá. És ez a legfontosabb! Ha azonban nem születtünk történet- és viccmesélésre, akkor sem feltétlenül kell lemondanunk róla, csak több munkát kell belefektetnünk a felkészülésbe: a történetet le kell írni, meg kell tanulni, és el kell mesélni otthon, esetleg barátoknak. Addig kell csiszolni, csinosítani, amíg a sztori életre kel. És a legfontosabb: a történet kapcsolódjon az üzenetünkhöz! Másképp nincs semmi értelme. Ha pedig előadunk egy sztorit rosszul, és ráadásul kötni sem tudjuk a beszédünkhöz, akkor az emberek nem fogják érteni, hogy miért mondtuk el. Egy beszéd akkor a legjobb, ha megtanultuk azt elmondani, előadni.

A felkészüléshez tartozik az öltözék kiválasztása is, amit a nyilvános felszólaláson viselni fogunk. Itt három dolgot érdemes mindenképp szem előtt tartani: alkalom, funkció és alkat. Fontos, hogy milyen alkalomra készülünk – megemlékezés, fesztivál, konferencia stb. –, hogy mit, kit képviselünk, mert ez a közszereplés lényege, illetve, hogy milyen az egyéniségünk, és milyen fizikai adottságaink vannak. Ha eddig soha nem vettünk fel kiskosztümöt, most sem fog illeni hozzánk. Forró Gyöngyvér kiemelte, fontos, hogy az öltözetünk ne csak alkalomhoz illő, de kényelmes is legyen, tudjunk szuszogni benne, tudjunk felmenni a lépcsőn, tudjunk leülni benne.

„Amikor egy nő felvesz egy szoknyát, ne csak állva nézze meg magát a tükörben, hanem üljön le benne, és nézze meg azt is, hogy a szoknya meddig csúszhat fel, mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy színpadon ül vagy áll.

Itt is a hitelesség a kulcs, mert a közönség rögtön látja, ha valaki jól érzi magát a bőrében, vagy éppen feszeng – utóbbi magát az üzenetet, annak értelmezési keretét is meghatározhatja.