Gyöngyszem Pusztinából: a lány, aki átkelt a hegyeken

Mindig megbecsültük azt, hogy valamit valamiért. Dolgozni kell azért, hogy együnk, azért, hogy állatokat tudjunk tartani. Olyan gyermekkorom volt, ahol dolgoztam, iskolába jártam, állataink voltak, a testvéreimre vigyáztam. Sokan kérdezik, hogy honnan tudok annyit a gyermekekről. Onnan, hogy van három fiútestvérem, akik kisebbek nálam, és egész csecsemőkoruk óta ott voltam és segédkeztem. Sokszor bizony nem volt könnyű, sokszor azt kívántam gyermekként, hogy bárcsak lehetnék olyan, mint a többi osztálytársam, de most felnőtt fejjel megköszönöm a Jóistennek, hogy ilyen kitartó szüleim voltak, és egy ilyen családban nevelkedhettem fel” – meséli a Liget olvasóinak Karina.

Karina Pusztinán járt óvodába és iskolába egészen nyolcadikos koráig. Mint mesélte, a szülei mindig magyarul beszéltek egymás között, a nagyszülei, akik románul keveset tudtak, szintén.

„Az úgy kézenfekvő volt, és automatikusan kiszaladt szájukon anélkül, hogy meggondolták volna. De nagyon ritka volt az, amikor tőlünk valamit magyarul kértek. Ezt akkor egyáltalán nem tudtam összefüggésbe hozni, hogy ők miért beszélnek egymással magyarul, és hozzánk románul szólnak. Mára már megértettem, hogy miért, mert édesanya sokat mesélt arról, hogy ő amikor iskolás volt, nem tudott románul, csak magyarul, és

Ezért úgy döntött, hogy a gyerekeit meg szeretné óvni ettől, hogy ne traumaként maradjon meg bennünk az, hogy nem tudunk románul. Mindig azt mondták, tanuljunk meg románul, hogy az iskolában ne legyen baj, és a magyart úgyis felszedjük.”

népdalokat tanultunk, igazából hagyományőrzés volt, és Nyisztor Ilonka néni nagyon kedvesen viszonyult hozzánk. Nem szidott meg, ha nyüzsögtem. És mindez vonzani kezdett. Elmentem még másodszor is, harmadszor is, addig, amíg mondtam édesanyáméknak, hogy az iskolában is szeretném felvenni a magyarórát. És hála a Jóistennek! Hetedikes voltam, amikor jött egy székelyföldi fiatal, fekete göndör hajú tanárnő: soha nem felejtem el azt az iskolakezdést ősszel, hogy Judit tanár néni ott állt az ajtóban, és a szerény román tudásával bemutatkozott, hogy ő lenne a magyar tanárnőnk. Nekem onnan kezdődött az, hogy szeretnék megtanulni magyarul írni, olvasni.”

Karina rendszeresen eljárt Bodó Judithoz, akivel sok mesét, verset olvastak. A tanárnő nagy türelemmel segített neki kibetűzni, szótagolni a szavakat, és biztatta, hogy Csíkszeredában folytassa a tanulmányait kilencedik osztálytól. „Először gondoltam magamban, hogy ő olyan sokat képzel rólam, hát én hogy tudok elmenni? Nekem van három testvérem, a legkisebb épp egyéves volt, ugyanakkor, hogy én nem is tudok magyarul, és ott írni, olvasni kell, nem lesz édesanyám mellettem, hogy fogok én ott élni? De annyira kitartóan mellettem volt a tanárnő, biztatott, jártam különórára, és nyolcadikban bejelentettem otthon, hogy Csíkszeredában fogok továbbtanulni magyar középiskolában.”

A szülei nem fogadták túl jól az ötletet. Az édesanyja napokig sírt, az édesapja pedig határozottan kijelentette, hogy szó sem lehet róla, mert mit fog ott csinálni, messze az otthonától. És ha megbukik az iskolában és hazaküldik, a faluban szégyent hoz a családra.

Édesapámnak az édesapja pedig, még mielőtt meghalt volna, azt mondta, egy kívánsága van, amit szeretné, hogy teljesítsek, mégpedig az, hogy továbbtanuljak. Nem érdekli, hogy milyen nyelven, csak menjek el, és minél messzibb. Én pedig falusi gyermekként mindig azt szerettem volna, hogy menjek városra, és minél többet lássak és megismerjek. Végül nagymama hatott a szüleimre, és elengedtek.”

Noha nagyon szeretett volna a művészeti iskolába felvételizni zeneszakra, az édesanyjának az volt a kívánsága, hogy könyvelésszakra felvételizzen. Végül így történt, a Kájoni János Szakközépiskolába iratkozott, be is jutott, és itt érettségizett.

Pedig nagyon szerettem olvasni, de sosem volt időm, mert otthon mindig valami mást kellett csinálni.”

Karina az első, csíkszeredai iskolai napját is feleleveníti, azt, hogy mennyire félt. Az osztályukban 32 diák volt, a tanévnyitón mindenkinek ott volt az édesanyja, édesapja, neki nem. Egy nevelőnő kísérte el őket – mert többen is voltak Moldvából. „Meg sem mertem szólalni, mert mi van, ha nem értenek. És jött ez a rettegés, hogy vajon tényleg ezt akarom? De valahogy egy belső hang mondta, hogy meg tudom csinálni, menjek be az osztályba. És köszönöm a Jóistennek, hogy olyan jó osztályfőnököt rendelt nekem, mert ha nem ő lett volna, akkor lehet, hogy hazamegyek. Mert bizony sok nehézség volt a négy év alatt.”

De a félelem mellett ott volt benne a kíváncsiság is: miért mondják azt, hogy az itteni emberek mások? „Pusztina egy domb tetején van, körülötte egy völgyben vannak az oláhok, de a hegytetőről, ahogy elnéz az ember, a Kárpátokat látja.

Aztán kilencedikben átjöttem a Gyimeseken. De nem tudtam felfogni, hogy miért mondják azt, hogy a székelyek másabbak, mint mi. Amikor elkezdődött az iskola, kicsit meg is értettem, hogy miért. Az első osziórán kérte az osztályfőnöknő, hogy mutatkozzunk be. Elmondta, hogy van egy lány, aki nem tud olyan jól magyarul, mint a többiek, de ő is be tud mutatkozni magyarul. A víz lecsorgott a hátam közepén, de olyan büszke voltam magamra, hogy amikor bemutatkoztam, senki nem kacagott ki. Mindenki nagy érdeklődéssel fordult felém. Kérdezték, hogy Pusztina hol van, és én olyan büszkén magyaráztam, hogy hol van, kérdezősködtek, hogy milyen nyelven beszélünk, és milyen a mi magyar nyelvünk. Mondtam, kicsit másabb, mint a tiétek.

Ők óvodás koruk óta tanultak magyarul, én hatodikos-hetedikes koromtól.”

Nagy volt benne a motiváció, hogy bebizonyítsa az osztálytársainak, a nevelőinek, a szüleinek és legfőképpen saját magának, hogy ő sem rosszabb, mint az osztálytársai. Éjjel-nappal olvasott, szótárazott.

Akkor kezdtem felkutatni, hogy nagymamám énekelt, hogy nálunk a faluban ezért fontos a karinca, hogy ezért ilyen a menyasszony stb. A négy év alatt Csíkszeredában borsikás voltam (a Borsika a csíkszeredai Gyermekek Háza néptánccsoportja – szerk. megj), Ádám Kati nénihez jártam, rengeteget jártam táncházba.” 

Az érettségi vizsga után ismét választás előtt állt, hogy hogyan tovább. A szülei szerették volna, ha hazatér, ő viszont nem, mert érezte magában azt a pezsgést, hogy tovább kell tanuljon. Fogorvos szeretett volna lenni, de tudta, hogy akkor az ének háttérbe szorul. És azt is tudta, hogy olyan szakot kell választania, amelyet egyedül is megbír tanulásban és anyagilag is – mert később, a három év alatt végig dolgozott az egyetem mellett.

– magyarázza. Itt elvégezte a Ringató tanfolyamot, és Csíkszereda környékén kezdett el zenei neveléssel foglalkozni, ezen kívül pedig múzeumpedagógiát tanul. De, amikor csak hívják, fellép, énekel, és közben kutat, ír. Nemrég pedig a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége vallásfelelősének nevezték ki. 

S noha sok mindent önerőből ért el, de lelkileg erőt adott neki az, amit az édesanyja tanított. Mert azokat az élettanításokat, amelyeket tőle és a nagymamájától tanult, egy iskolában sem tudta volna megtanulni: hogy bármilyen közösségben van, bármerre sodorja az élet, embernek kell maradni.

Most más világot élünk, betört a kényelmes világ Pusztinára is. Kettősséget éreznek az emberek, nem merik eldönteni, hogy az életükkel mit csináljanak. Valahogy elnyomottnak éreztük mindig magunkat otthon, nem volt meg a presztízsünk, úgy gondoltuk, más lehet jobb, mi nem. Ezt próbálom a mostani fiatalokkal megismertetni, hogy nem vagyunk mi kevesebbek. Dédnagymamám szinte százéves, a kis házában mindenik unokájának, dédunokájának megvan a saját rózsafüzére. Lehet, hogy nem találkozunk gyakran, de lélekben kötődünk egymáshoz. És talán ezért ejti rabul Moldva azt, aki ellátogat oda. Persze, vannak tévhitek, és szokott is bosszantani, amikor ilyent látok Moldváról, hogy lebomló házat, vagy nagyon szegény családokat fényképeznek. Minden közösségben vannak ilyenek.

Amikor belépek anyóhoz és leülök, úgy érzem, húzza ki belőlem a dolgokat, és valami mást kapok vissza, feltöltődök. Egy szobácska, ott eszik, alszik, de az a négy fal teret ad sok mindennek. Pusztinán soha nincs csend. Ott megvan a varázsa az életünknek, megvolt régen is, hogy egymásért élünk, egymásban tartjuk a lelket. Nagy útravalót kaptam a tarisznyámba” – összegez a fiatal néprajzos.