Gyermekáldás helyett sorscsapás. Igazát keresi a megtört édesapa

A történtek ellenére a házaspár újból megpróbálkozott a gyermekáldással. És amikor már-már úgy tűnt, hogy egy gondtalan terhesség hetedik hónapján is túl lesznek, a történelem megismételte önmagát.

Rémálomba illő történet

A történtek után három nappal a 33 éves családapát friss lelki sérülései és a régi sebek gyötrik. Ennek ellenére igyekszik megőrizni a higgadtságát, csak időnként kapja el a hév. De olyankor sem emeli fel a hangját, nem szitkozódik. Máskor meg elérzékenyül. Tudja, hiába önti ki a lelkét az újságírónak, és hiába készül pereskedni, sem ember, sem isten nem hozhatja vissza a halva született gyermekeit. „El akarom mesélni, hátha az orvosok is elgondolkodnak a történteken. Már csak azért is, hogy más ne kerüljön abba a helyzetbe, amibe a feleségem” – így indul a rémálomba illő történet, ami 2016-ba nyúlik vissza. Ekkor a kilencedik hónapban lévő Pálma szentgyörgyi otthonában rosszul lett és elájult. A közeli mentőállomásról kiküldött autóra csaknem tizenhárom percet kellett várni. Pedig az egymástól három kilométerre lévő két pontot jó minőségű, négysávos országút köti össze, amelyen éjszaka fény- és hangjelző eszközök használata nélkül is könnyedén lehet száguldozni. A nőt a sürgősségin két rezidens orvos fogadta.

– emlékezik vissza a férfi.

Ezek után érthető, hogy Pálma átpártolt az újonnan megismert doktornőhöz. Bereczki Katalin végigkövette a nő harmadik terhességét; a hét hónap alatt egyetlen aggodalomra okot adó jelenséget sem tapasztalt.

 – császármetszésre volt szükség az élettelen magzat eltávolítására.

Zsolt máig nem érti, mi történhetett. Elfogadja, hogy laikusként nem ítélkezhet az orvosok fölött. „Egy dolgot viszont tudok: nem lett volna szabad a feleségemet hazaküldeni. Lehet, hogy a magzat akkor is meghal, ha bent tartják. De akkor legalább tudnám, hogy megtettek mindent, hogy a tragédiát elkerüljék. Amikor másodjára visszajöttünk, a magzatnak még volt pulzusa. Azt sem értem, miért kellett újabb másfél órát várni, míg a feleségemet megműtötték. Azaz sok mindent nem értek…” – sóhajt fel. Mint hozzáteszi, jól tudja, nem az övéké az egyetlen ilyen eset, ám elkeserítőnek tartja, hogy valószínűleg nem is az utolsó.

Szabó Béla klinikavezető szerint

„Tagadhatatlan, hogy annak, aki a kettő között van, éppen olyan nagy tragédiát jelent, mintha mit sem változott volna a helyzet az utóbbi harminc évben” – látja be az egyetemi tanár. Szabó nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy Pataki Zsoltnak igaza lenne. De azt sem állítja, hogy az ügyeletes orvos, Kupás János Dávid hibázott volna. Mint mondja, csak akkor tudna ítélkezni, ha végigkövette volna az esetet. Aznap viszont nem dolgozott, így ő is csak kívülállóként tud nyilatkozni. „Van egy régi mondás, miszerint az ügyeletes orvos tulajdonképpen az egészségügyi miniszter. Ő az egyetlen szakember, aki akkor és abban a helyzetben egy klinikán a döntéseket meghozhatja. Hogy a kolléga helyesen döntött vagy sem, nem tudnám megmondani” – fejtegeti Szabó professzor. Mint ecseteli, nem csak a döntés lehet szubjektív, a páciens fájdalmi tünetei is viszonylagosak. „Minden embernél más és más a fájdalomtűrési küszöb” – hangsúlyozza.

A nőgyógyász érvei

Kupás János nem csa ígéretes orvos hírében áll, páciensei a szerénységét és lelkiismeretességét is értékelik. És – ami nem hanyagolandó tényező – nem tartozik a borítékgyűjtők kategóriájába. A másfél évvel ezelőtt szakorvosi titulust szerzett fiatal nőgyógyásszal tizenkét nappal a történtek után találkozunk. Ez jókora idő ahhoz, hogy egy menőnek számító és szinte futószalagon dolgozó orvos már rég elfelejtse a történteket. A fiatal szakorvos hanghordozásából, minden egyes szavából, tekintetéből lerí, hogy ő nem tartozik ebbe a kategóriába.

Mint mondja, sem a klinikavezető, sem a kollégák nem vádolják, ám az eset azóta is beszédtéma a kórházban. De ezt még mindig nem tartja annyira zavarónak, mint magát az ügyet és annak végkifejletét. Éjszakákat nem alszik, és egyetlen, teljesíthetetlen vágya van: visszapörgetni az időt. „Amikor a házaspár először bejött a kórházba, a hölgyet felvittem a nőgyógyászatra, mert az ottani gépek korszerűbbek, megbízhatóbbak a földszintieknél. Figyelembe véve a fájdalmait, és mindazt, ami két évvel ezelőtt történt, aprólékosan megvizsgáltam, de nem találtam semmiféle olyan elváltozást, ami indokolttá tette volna a beutalását. Úgy engedtem haza, hogy meghagytam neki, bármit is észlel, azonnal jöjjön vissza” – idézi fel az első találkozásukat. Mint mondja, amikor másodjára is feljött a nőgyógyászatra, már olyan panaszokat is említett, amelyekről az első találkozásukon nem beszélt. „Az ekkor készült echográfiai vizsgálat kimutatott egy retroplacentáris hematomát. Ez azt jelenti, hogy a magzat vérkeringését biztosító placenta mögött felgyűlt a vér. Azonnal értesítettem a főorvost, Turos Jánost, aki elvégezte a császármetszést.”

A történet itt véget is ér, meg nem is. A tíz éve házas Pálma és Zsolt újabb hasonló drámát nem szeretne átélni. Ugyan akadnak, akik arra buzdítják őket, hogy továbbra is bízzanak a Fennvalóban és a gyermekáldásban, környezetük mégis óva inti őket egy újabb próbálkozástól. A kétszeres precedens után férje és Pálma édesanyja lánya életét félti. Zsolt viszont úgy érzi, még nem ért véget a feladata; ügyvédhez fordult, pereskedni készül.

mondja, majd gyorsan hozzáteszi: nem az anyagi kártérítés reményében fordul az igazságszolgáltatáshoz. Csak azt szeretné, hogy más családok ne kerüljenek hasonló helyzetbe.