Évtizedekre kihatott a népszínházi varázs

„Gyerekkorom óta a színházban »éltem« – emlékezett vissza Maurer Bíborka. Tízéves korában a Kolozsvári Román Nemzeti Színház gyerektagozatának lett a tagja – az erős magyar öntudattal rendelkező unitárius lelkészcsaládban nem örvendtek túlságosan ennek. Majd 1971-ben a magyar színház Jókai Mór Az aranyember című előadásába Tímea szerepére vizsgázott sikeresen. Később meghívták a Stúdiószínpadhoz játszani, ott ismerkedett meg Nagy Csaba zeneszerzővel, és mivel nem tudott jól énekelni, énekórákra járt hozzá. Házasság lett belőle.

„Két év múlva ő Csíkszeredát választotta tanárként, nekem is kerestünk valami színházközeli állást. 1978. január 23-án érkeztem Csíkszeredába, és megtartottam az első órát a Művészeti Népiskolában. Akik alapító tagok lettek a népszínháznál, azok jártak oda” – mesélte. Az órákat kétnaponta tartották a Városi Művelődési Házban, ott biztosított egy termet számukra Ferencz Pál, az intézmény akkori igazgatója.

Tevékenységükre nemsokára a sajtó is felfigyelt.

„Megmutatta a díszlettárat, kelléktárat, nézőteret, öltözőket, el voltam varázsolva, hogy itt színházat lehet csinálni. Láttam, hogy van infrastruktúra, ide csak emberi anyag kell, ami ott volt az iskolában. Ez egy nagyon gyors lefolyású időszak volt. A legtöbb részét a dolgoknak egy személyben én csináltam, de nekem az volt jó, hogy meg tudtam csinálni. Volt olyan előadás, ahol a díszletet, a jelmezt is Varga Terézzel együtt csináltuk odahaza, batikoltuk a sárgavászon anyagot, bogoztuk a díszleteket. Sztanyiszlavszkijt és Brookot követtük, ami most így jól hangzik, de akkor nem, mert el lehet képzelni, hogy a népszínművekhez szokott székelyeknek ez új dolog volt.

A székelyek furcsának találták, hogy román tagozatot is működtetnek a Népszínház keretében. Ugyanakkor gyakran hallotta azt Csíkban, hogy bezzeg Székelyudvarhelyen van népszínház, ott viszont azt hangoztatták, hogy Csíkszereda csak véletlenül lett megyeszékhely, de az igazi kulturális élet Udvarhelyen van.

„A volt férjemmel nagyvárosból jöttünk, ilyennel nem találkoztunk. Ha egy román ember rendes volt, elfogadtuk a baráti körünkben, soha nem volt gondunk ilyesmivel. Itt találkoztunk ezzel, mint ahogy azzal is, hogy egymás ellen is egyfolytában ment a negatív kritika. Gondoltam, fel lehetne ezt oldani, ha lenne itt is népszínház. Akkor Aradon, Lugoson és Székelyudvahelyen volt, a csíki után alakult meg a kézdivásárhelyi. Összeraktam egy pályázati anyagot, gondoltam, próbáljuk meg, tudtam románul, elvittem Bukarestbe. Nem hagyták jóvá. Nem akartam feladni, mert mondták, hogy jó a pályázati anyag, de azt is mondták, hogy mi a baj.”

A Volt egyszer egy népszínház... című könyvben a plakátok, műsorfüzetek, fotók mellett korabeli újságcikkek sokasága is helyet kapott. „Tegnap ünnepélyes külsőségek között megalakult a Csíkszeredai Népszínház – román és magyar tagozattal” – írták a Hargita napilapban 1981. április 24-én. „Az új intézmény – amint az nevében is hordozza – a népszolgálat ügyében kezdte meg működését, értő és lelkes közönséget nevelni, a lélekhez és az értelemhez szólva, hozzájárulni az anyanyelvi műveltség gyarapításához (...) A Népszínház szakmai irányítását a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház vállalta magára.” Ez alkalomból Népszínházi Napokat is tartottak. A sokak által Puki bácsiként ismert László Károly színművész Sepsiszentgyörgyről járt fel vonattal vagy éppen stoppal a próbákra, és rendezett számos darabot itt, például Imets Dénes Veszedelem című művét, vagy később Goldoni Mirandolináját.

Maurer Bíborka elmondta, a közreműködőkkel együtt mintegy 130 tagja volt a Népszínháznak, mindig gondoskodtak utánpótlásról is. Iskolákba jártak, gyárakban tartottak előadást, és folyamatosan jelentkeztek tagok. Volt, hogy a gyógyszertárban szólították le, hogy jelentkezhetnek-e. De hogy mitől volt ekkora vonzereje a színjátszásnak, a Népszínháznak, holott a legtöbben munka, család mellett jártak a próbákra, arra Péter Rozália, egykori népszínházas válaszolt.

„Gyermekkorom óta két nagy szerelmem volt: a könyv és a színház. Ezért is lettem könyvtáros. A színház pedig úgy jött az életembe, hogy Szentsimonban éltem a szüleimmel, ahol a gyár mellett építettek egy, az akkori időkben nagyon modernnek számító kultúrházat, és az erdélyi magyar színházak leszerződtek oda a teljes repertoárral. Egész kicsi korom óta színházba járó voltam, és mindig lenyűgözött, hogy milyen szépen beszélnek a színészek, és szerettem volna úgy beszélni, úgy játszani, úgy élni, mint ők. Nekem egy álomvilág volt az, otthon a tükör előtt én is előadtam magam. Aztán szavalóversenyekre kezdtem járni, majd beiratkoztam a csíkszeredai matematika-fizika líceumba (ma Márton Áron Főgimnázium – szerk. megj.), ott is versenyekre jártam. A testvérem táncolt, vittek engem is Bukarestbe, ide-oda fellépésekre, szóval a színpadon nőttem fel. Amikor Bíborka megérkezett ide, rögtön beiratkoztam az osztályába. Hogy miért? Mert

„Önellátó évek voltak ezek gazdaságilag. Ráadásul nem csak népszínművekkel jelentkeztünk. Sokat segítettek az újságírók, sokat jelentett ez az elfogadásban, kellett a segítség, mert magunkra nem tudtuk volna véghezvinni: lebontottuk a kukucskáló színpad falait, lementünk a közönség közé. Sok mindent csináltunk, és ez a székely embernek rendkívül furcsa volt. Azt viszont lehetett látni, hogy

A Népszínház megszűnése után volt, aki néhány évig nem tudott elszakadni ettől az életformától és a színpadtól – így alakult meg a Csíki Színpadi Egylet, melynek a József Attila Általános Iskola adott helyet, mások bábelőadásokat hoztak létre.

Maurer Bíborka elmondta, a családdal évente több alkalommal hazajöttek, ilyenkor megkeresték a volt népszínházas tagokat is, vagy éppen egy Bécsbe kitelepült társuknak a lánya lakott nála, amíg az egyetemi tanulmányait végezte.

„Sokukkal tartottuk a kapcsolatot, de többükkel nem. És ki gondolta volna, hogy lesz valamikor erről egy dokumentumkönyv? A fiaim állandóan mondták: Sanya, tönkre mennek ezek a dokumentumok, kezdeni kellene velük valamit. Sokat költözködtünk, albérletből albérletbe, jött a válás, vittem magammal ezeket a dobozokat, kisebb lakásból még kisebbe, ahol sosem volt elég hely, és mindig a padlásra kerültek fel ezek. Ők is féltették, ha valaki jött, mindig mutattak egy-egy plakátot neki, látszott, hogy ez a lelküket gazdaggá teszi. Mondtam, jól van, ha majd nyugdíjas leszek, mert reggeltől estig dolgoztam mindig. És úgy néz ki, ez a könyv tovább élteti az eszmét, és megteremtette három-négy évtized után a találkozásokat.”

Ez a közösségi szellem még annak idején köttetett, amikor egészen belevetették magukat a színházazásba, akár napi 16-18 órában is.

„Ha nem volt próba vagy előadás, akkor egy személyben teremtettem elő a következő munkafázisokra a helyzeteket és eszközök sorát, mindaddig, amíg felment a függöny a premieren.