Csipős kaják, egzotikus izgalmak: Mexikó a sztereotípiákon túl

A repülés is népszerű, Cancún és Mexikóváros között bizonyos napszakokban akár húsz percenként van repülő. Az utazás során sikerült egy repülőt elnézni – lekésni, ám legnagyobb meglepetésemre – egy mosoly és két telefon nyomán adták az új jegyet, hogy akkor a következő járattal menjek, pár perccel később. Se ejnye-bejnye, se káosz, se plusz költség. A taxi nem drága, de nem is olcsó. Általában, ha azt írja az első internetes oldalon, hogy valahova csak taxival lehet eljutni, meg kell nyitni a következő két másik weblapot is, mert mindenhova van tömegközlekedés, valami, a helyiek által is használt megoldás.

A mexikói konyha évtizedek óta betört a fastfood-kajáldák világába is, ami nem csoda, hisz alapvetően a helyiek is gyorskajaként eszik a tacót, a burritót és társait. Az utcai árusok bámulatos gyorsasággal dobálják bele a különböző méretű kukoricalepényekbe a húst, az apróra vágott hagymát, paradicsomot, csilit, korianderzöldet, mindezt jó sok csípős szósszal megspékelve. Én csípős-rajongó vagyok, de Mexikóban vannak szintek a tűrhetőtől a kibírhatatlanig, és tény, hogy, ami „nem csíp”, az is csíp. Az alapvetően disznó- vagy marhahúsból készült tacónak rengeteg variációja létezik, készülhet disznófülből, marhaszívből vagy épp májból is, épp ezért érdemes az utcai árusok bódéira kitett étlapot szótárral olvasgatni.

A tengerparti települések kényelmes, akár luxusszállásokat, napsütést, kék vizet, homokos partokat, elegáns vendéglőket kínálnak, ám tény, hogy a főutcákon túl gyakran már itt is felfedi magát az igazi Mexikó: a színes házaknak omladozik a vakolata, az ablakon belesve egyszerű szobák fogadnak, nagyok, zajosak, vidámak a családok. A partokhoz közel már kezdődik a „dzsungel”, ahol szintén luxusszállások, medencés „haciendák” nyújtanak menedéket a turistáknak, bár tény, hogy itt már nem ritkák az öklömnyi madárpókok, a korallsiklók, a kellemetlen szúnyogok, a kiabáló gekkók és a hatalmas hangyák sem.

A főváros – mint minden ország esetében – egy sajátos világ (ami nem is csoda, hisz elővárosaival és külvárosaival együtt 21 milliós lakosú). Ottlétemkor éppen halottak napja volt, az egész város beöltözve ünnepelte a jeles napot, napokat, a féléves babáktól a hatvanévesekig szinte mindenki maszkot, jelmezt viselt. A Marvel-karakterek nagy kedvencek voltak, de a Nyerd meg az életed koreai sikersorozat karakterei is lépten-nyomon szembejöttek az utcán: kissé döbbenetes volt, ahogy a filmben a játékosat irányító maszkos alakok jelmezét 2-3 éves gyerekeken láttam viszont. Az ünnep részben a hálaadásról szól, vallási töltete van, másfelől a családról szól, a nagycsaládok együtt mennek ki a térre, ünnepelnek.

Mexikó kapcsán az embereknek sok sztereotípia jut eszébe a hatalmas szombréróktól (kalapok) a drogkartelleken át a koktélt kortyolgató szökött bűnözőkig. Az utóbbi sztereotípiával kapcsolatban már a határátlépéskor meginogtam, ugyanis alig akartak beengedni az országba – furcsállták a kis csomagot, az új útlevelet – így fél óráig telefonálgattak, amíg azt mondták, hogy rendben. Az országban utazgatva is megállított egyszer a határőrség – néha ellenőrizik a gyanús fehérek iratait –, úgyhogy kissé kételkedem, hogy mennyire könnyű Mexikóba „elbujdosni”.

Az ország kapcsán gyakran felmerül az is, hogy veszélyes. Tulumban épp egy hónappal ezelőtt halt meg két turista, valamint sérült meg három másik egy utcai lövöldözésben – rosszkor voltak, rossz helyen. A helyiek szerint a turistákra mindenki igyekszik vigyázni, de tény, hogy

A helyiek kedvesek, de nem túl barátkozóak, keveset mesélnek még a spanyolul tudóknak is. Ennek ellenére, ha az ember megkeresi a megfelelő helyeket – a kis családi éttermeket, a luxustól távoli, turistamentes falvakat, a zajos piacokat, akkor