Aki nem csak könyvekből tanulta a növénytermesztést

Én nem tudtam románul semennyire, mert akkor Kézdivásárhely környékén nem voltak román anyanyelvűek, és nekem a románt egy nyugdíjas francia színésznő tanította, ő maga sem tudott jól románul. A technikumban román osztályba kerültem, és nem találtam a helyemet, de mivel előzőleg aláírtam a szerződést, hogy három évig kapom az ösztöndíjat, elköteleztem magam, hogy bizonyos évet ott fogok dolgozni, ahová helyeznek. Ez a kötöttség is idegesített engem, mert még egyszer megpróbáltam volna az orvosira. Biztatott is az akkori igazgató, mondta, ha ők küldenek, akkor nem az az aktacsomó fog kísérni, amivel felvételiztem korábban. Megmutatta nekem az aktákat, és bizony nem jó dolgok voltak ott beleírva a származást illetőleg. Apám tiszt is volt, tanító is volt, nem volt sem mezőgazdasági munkás, sem gyári munkás. És ez volt az egyik feltétele, hogy valaki megkapja a néptanácsi ösztöndíjat annak idején” – eleveníti fel Dénes Emese.

Édesapja akarata ellenére otthagyta a technikumot, felbontotta a szerződést, visszafizetett egy bizonyos összeget, és elment tanítani. A kérésére két helyre kapott kinevezést, Gyimesközéplokra és Illyefalvára, de mivel az előbbit nem ismerte, és az utóbbi közelebb volt szülőfalujához, Lemhényhez, hát ezt választotta. Közben éjjel-nappal tanult és következő évben nagy médiával jutott be a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem biológia szakára. Itt ismerkedett meg Macalik Ernővel, még padtársak is voltak.

Az útviszonyok is olyanok voltak, hogy a betegnek egy lószekérben ágyat vetettek matraccal, párnával, takaróval, és addig döcögtették, amíg eljutottak az orvoshoz Kézdivásárhelyre. Ugyanakkor a háború után nem volt gyógyszer, és ilyen körülmények között rá voltunk utalva, hogy a gyógynövényekben keressük a gyógyulást.”

Mint meséli, az egyetem elvégzése után nem akart városi iskolát választani, inkább hazafelé, Háromszékre vonzódott. „Én egy megkésett gyermek voltam, a szüleim idősek voltak. Az egyetlen élő testvérem, a nővérem képzőművészetit végzett az Andreescun, és tudtam, hogy ő falun nincs mit keressen, én kellett hazamenjek. Kovászna megyében volt három hely, az egyik Kézdiszentléleken, a másik Ozsdolán és a harmadik Lemhényben, az én szülőfalumban. Mintha csak nekem hirdették volna meg, kaptam is az alkalmon. De akkor még nem tudtam, hogy a lemhényi állásnak annyi ága-boga van, három faluból áll a község, három iskola működött ott. Az iskola, ahova felvettek, a szülőházamtól pontosan öt kilométerre volt. Ezt az utat kellett megtennem sokszor combközépig érő hófúvásban. A nemere úgy üvölt, hogy szinte kibírhatatlan, taszít le az útról, és úgy néz ki a hófúváskor a hó, mintha folyó lenne. Hömpölyög, és közbe-közbe úgy csapja az embernek a szeme közé, hogy fáj a hókristálynak az ütése.”

Sok Pro Natura tábort szerveztünk, sok kedves kollégával találkoztam ott és jól megtaláltam a helyem köztük. Ernő akkor már elvégezte a fitoterápia képzést, de megszakadt köztünk a kapcsolat. Aztán ő a hetvenes évektől foglalkozott gyógynövényekkel, de mélyrehatóbban, ismerte a vegyi összetételüket, szakemberekkel tartotta a kapcsolatot. Én megmaradtam azon a szinten. S egyszer a kilencvenes években ismét találkoztunk. Akkor én már egyedül voltam, és így újult fel a régi barátság” – avatott be.

A termesztés nem volt idegen számomra, mert otthon én inkább paraszti életet éltem, földjeink voltak, és már egész pici koromtól anyukám kapát adott és gereblyét a kezembe. A veteményeskertben nekem és a testvéremnek is kijelölte az ágyást, ellenőrizte, mit vetünk oda, kinek szép, kinek csúnya, mit kell lecsípni, hogyan kell a paradicsomot kacsozni. Nem tankönyvből tanultuk, a palántálást, a kapálást, mindent tudtunk.”

Nyáron állandóan gyomlálni, kapálni kell, és nemigen találunk munkaerőt. Ősszel jön a betakarítás. Minden növényt a maga sorrendjében. Általában a mentát virágzás előtt szoktuk, a virágos növényeket napsütésben kell beszedni, ne legyen harmatos. Eleget szenvedünk a melegtől, de beletartozik a pakliba. Hol a hidegtől, hol a melegtől. Sarlóval aratunk, aztán van, amit tőosztással ültetünk vissza. Van, amit magról, van, amit behozunk és újonnan fogunk termesztéssel, hogy ne kelljen a határt járjuk. Télen pedig feldolgozzuk. A kuncsaftkör is bővült, már alig tudták kivárni, hogy az új termést megfogjuk.”