A székely vicc: kicsit morbid, kicsit abszurd

Illetve van egy logikusnak tűnő felelet a kérdésre: Krizának oly terjedelmes gyűjtött anyaga volt, hogy egy második, sőt, harmadik kötet kiadására is vállalkozott volna. Ám az első és egyetlen kötet megjelenése után (1863 januárja) már a következő évben arra panaszkodik, nem tudja, mikor lesz módjában kiadni a Vadrózsák második kötetét, „melynek anyagszerei csaknem mind készen állnak”. Kortársa, Tiboldi István, aki szintén gyűjtött, már címben hozza a műfajt (a rendszerezett anyag 1988-ban jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál Adomák és történetek címmel).

A vicc, még ha székely is, német jövevényszó. A műfaji megjelölés. Magyar változataihoz pedig hovatovább értelmező, esetleg szótörténeti tár kell. Mi az adoma, s mi az élc? (Főleg a 19. század régiességében: élcz.)

∗∗∗

Székely és fia hazafelé szekereznek. Az úton egyszer csak elrobog egy fej nélküli motoros. Mennek tovább, megint egy fej nélküli motoros. Odaszól a fiú az apjának: Édesapám, nem kéne kicsit bennebb húzni azt a kaszát?

∗∗∗

És még egy motoros vicc, bár a székelyeknél a technika sokáig és kizárólag a népi ügyeskedéseket jelentette. A szellemes, ám középkorias, olykor nagy manualitást igénylő megoldásokat.

∗∗∗

A Cekenden repeszti fölfelé két motoros, és biza fáznak. Azt mondja az egyik, én ilyenkor fordítva húzom magamra a bőrdzsekit, háta elöl, eleje hátul, úgy nem vág annyira. Mit ad isten, a dzsekis lefut az útról, a sáncban köt ki. Arra megy szekerén a székely, látja, baj van, de ő is érti az elsősegélyt! Időközben megérkezik a mentő is, az orvos kérdi a székelytől: szuszog-e még a szerencsétlen? Csak addig szuszogott, míg helyére nem fordítottam a fejét, mondja erre az atyafi.

∗∗∗

Kis időre félreteszem a komolykodó irodalmat, előveszem a húsz, harminc, akár száz évvel ezelőtt kiadott kalendáriumokat. Mindegyik a szokásos finom vegyes, de egyikből sem hiányzik a vicc, sőt! Az egyik legkorábbi még egy bizonyos Geczi bát emleget, a névnek csak annyi köze van a szexhez, mint bármelyik másiknak. Próbáltam rákeresni, valószínű, a Gergely, de még inkább a Gedeon beceneve lehetett. Aki a fatornyos faluból hirtelen a nagyvárosba keveredett, és sajátos optikáján keresztül látta a bérházakat, villamosokat, embereket, helyzeteket. S ahogyan mindezt elmondta, mert mindenről volt véleménye, nos, az volt a vicc. Abban sem vagyok biztos, hogy székely viccfigura volt az öreg, a 19. század második felében, a népszínművek aranykorában az apróbb műfajok apró hősei is megjelentek. Göre Gábor meg Durbints sógor, akikkel az ég világán mindent el lehetett játszatni, és akik mindig tudtak valami kacagtatót kiszólni görbe pipájuk mellől.

Érdekes, hogy a világ egyik nagy kacagásszakértője (a kifejezés szabadalma az enyém!) egy francia filozófus volt: Henri Bergson. Könyvet is írt e témában, amit Babits 1910-ben elemez a Nyugatban, és megállapítja,

Továbbá kizárólag az életre vonatkozik: az élettelen lényeken nem nevetünk, csak amennyiben az élőkhöz hasonlítanak, és mennél magasabb fokú (az evolúció eddig még meg nem szakadt folyamatában – sz.m.) az élő, annál inkább nevethetünk rajta, az embereken következésképpen leginkább. Mikor nevethetünk az élő dolgokon? Akkor, ha egy pillanatra elfelejtenek élni, gépies szokások szerint cselekszenek, nem alkalmazkodnak a körülményekhez, egyformán, az egyetlen helyes, a többi nem alapon viselkednek különböző helyzetekben. A nevetséges őstípusa a szórakozott. Ilyen vagy olyan vétkek társadalmi megítélése, figyelmeztetés ellene, büntetés, ez hát a nevetés. Nevetséges a félreértés, amire minden korban a színpadi vígjáték műfaja rátelepedett, egészen a huszonegyedik század komédiájáig. Nevetséges továbbá a szójáték, mert az emberi nyelv is élő dolog.

Hadd oldjuk az értekező szöveget egy viccel, találomra felütök egy 2007-es kalendáriumot, hát persze, hogy a Góbéságokra nyílik. A műhely-, illetve a hatáslélektani boncolgatásokra amúgy is kevesebben kíváncsiak, mint a viccre magára.

∗∗∗

Dél van, mindenki az asztal körül ül, esznek. Az asszony hogy, hogy nem, az ingére loccsant egy kanál levest. Jaj, istenem, olyan vagyok, mint egy disznó – pironkodik a család előtt. – Igen, és ráadásul még le is etted magad, így a férj.

∗∗∗

Mondd már, ne mind beszélj róla! Freudot idézed, olyasmi ez, mintha a vendéglőben egy csontig kiéhezett társaságnak tartanál előadást a finom kajákról, s közben a meg-meglebbenő konyhaajtó mögül észbontó pecsenyeillat szálldos kifelé, de te változatlanul az éhkoppot nyeled. Lehet hivatkozni az ókoriakra is, a latin Plautus Dicsekvő katonájában milyen, a vicc szabályának és szabványának megfelelő történetek vannak. Robin Hoodtól Till Ulenspiegelig, a mi Ludas Matyinkig vagy okos lányunkig nem kicsi a sor. Egyszer már megjártad, beleestél a magad állította csapdába: első és egyben utolsó prózakötetedbe valahol középtájon beírtad, persze, csak viccből, hogy aki idáig elolvassa és jelentkezik a szerzőnél, van egy üveg söre. Ezt állítólag először egy végzős orvostanhallgató követte el Marosvásárhelyen, nagyon régen. Az ő söréért persze nem jelentkezett senki, még az államvizsga-dolgozatot koordináló professzor sem. Nálam viszont volt 1 azaz egy jelentkező, nem úsztam meg. Még elgondolni is szörnyű, mi történik, ha egy Umberto Eco vagyok, egy Coelho, egy Esterházy, és ez a provokatív felajánlás megjelenik valamelyik szövegemben. Tönkremegyek, el kell adnom a házat, háromszáz évig megszakítás nélkül írnom kell, hogy kifizessem a söröket. Vedd úgy, kedves barátom, ez is egy vicc volt, ám komolyabb (hogy ne mondjam, tragikusabb), hogy az lettem, aki vagyok személyi számom szerint.

Most pedig a legizgalmasabb bekezdés következik: megfejtették a humor titkát. Állítólag a britek, áhá, mondom erre, akkor azt is tudni, miért épp ők: mert

Az angol rendszerint száraz humorú, vicceik pedig faviccek, a kettő nagyjából ugyanazt jelenti. És most megint tudóskodunk egy kicsit, ami tiszta kacagás. Több mint száz éve úgy tudják, a humor alapforrása a fölénytudat, vagy az illetlenség vágya. Fogalmam sincs, hogy egy nagyon humorosan író amerikai úgy gondolta, hogy mozgatója nem az öröm, hanem a bánat. Legutóbb pszichoanalitikusok derítették ki, hogy a humor (ami azért általánosabb kategória, mint a vicc) a világ normális működésének ártalmatlan megsértéséből fakad. A téma a tudományos fantasztikum legnagyobbjait se hagyta hidegen. Isaac Asimov kikezdhetetlen logikával azt állítja, a vicceket márpedig, amiken nevetünk, nem emberek találták ki. Valami földönkívüli intelligencia alkotta, hogy az emberi lelket tanulmányozza.

A patkányok pszichológiáját úgy tanulmányozzuk, hogy arra kényszerítjük őket, próbálják megtalálni a labirintusból kivezető utat. A patkányok nem értik, miért kell ezt tenniük, és még akkor sem értenék, ha tudnák, mi történik , amit persze nem tudnak. Ez a külső értelem oly módon tanulmányozza az ember lélektanát, hogy megfigyeli, miként reagál az egyén a gondosan kiválasztott adomákra. Minden ember másként reagál… Ez a külső értelem feltehetően ugyanaz számunkra, mint mi vagyunk a patkányoknak. Most pedig a csattanó következik Asimovnál: amint valaki rájön arra, hogy az ember pszichológiai elemzését így végzik, a tárgyilagos eljárást nem használhatják többé a földönkívüliek, és attól kezdve nincs vicc. A humor adományának vége. Senki nem fog többé nevetni, sőt, egyetlen viccet sem képes elmondani, mert mindegyik úgy elszállt, mintha nem is lett volna. Egyszerűen, de annál hatásosabban törlődik az agyakból. És így is történt, egyetlen pillanat leforgása alatt.